A Pesti balhé, avagy szekunder szégyenérzet másfél órán át

Egy hazug alternatív Budapestet mutat be nekünk a Pesti balhé. Ez volna a nyár magyar sikerfilmje? Aligha. Kritikánk.

A nyár elmúltával igyekszünk visszaszokni a szürke hétköznapokba, de ha egy fárasztó nap után könnyed kikapcsolódásra vágyunk, talán a legtöbbször a mozi jut eszünkbe. A nagy mozik kínálatát böngészve temérdek külföldi alkotást találunk, mellettük csak egy magyar film bújik meg, a Pesti balhé. Ha utánanézünk, olyan beharangozó cikkeket olvashatunk róla, mint a „Pesti balhé, avagy megérkezett a magyar Ocean’s Eleven”, vagy „A mozikban a Pesti balhé, a nyár sikerfilmje”. Ezek után nem csoda, hogy megjön hozzá a kedvünk, és azonnal jegyet foglalunk az esti vetítésre. Aztán elkezdődik a film, és hamar azzal szembesülünk, hogy valaki nagyon félreértett valamit.

Úgy is mondhatnám: ha azért szeret moziba menni, hogy a jegy áráért másfél órán át kellemetlenül érezze magát a színészek helyett, akkor mindenképpen érdemes megnéznie a Pesti balhé című új magyar vígjátékot, mert ebben a kategóriában nem talál vetélytársra az utóbbi idők hazai filmjei között. Az alkotóknak mindezt a filmalap 327 millió forintos támogatásával sikerült tető alá hozniuk, majd lelkesen tálalniuk a járvány alatt kiéhezett hazai nézőközönségnek.

Lóth Balázs forgatókönyvíró és rendező alkotását nézve időutazónak érezhetjük magunkat, visszarepülhetünk az Andy Vajna fémjelezte – a magyar filmek felívelése – előtti időkbe, amikor olyan alkotásokért kellett lelkesedni, mint a Csak szex és más semmi, vagy az S. O. S. szerelem. Csakhogy azóta készültek olyan alkotások is, mint az Örök tél vagy az Aurora Borealis – Északi fény, a vígjátékoknál maradva a Liza, a rókatündér is jóval szerethetőbb film a maga sajátos hangulatával. Éppen ezért azt a bizonyos lécet is magasabbra rakták a nézők, már nem elégszenek meg annyival, hogy az ismert arcok mellé ismert helyszíneket kapnak, mert ha mindemellett a film üres, akkor becsapva érzik magukat.

Népszerű fővárosi helyszínekből nincs hiány. A nézők viszont többre vágynak Fotó: Intercom

Na de nézzük, mi is a baj a Pesti balhéval. Elsősorban az, hogy a helyszíneket leszámítva egyáltalán nem pesti, de még csak nem is magyar, hanem inkább egy túlpúderezetten hollywoodi filmhez hasonló. Az importált kliséktől viszont legjobb esetben is csak egy Zs kategóriás amerikai filmre hasonlít, mert ­mindannyian tudjuk, hogy nem ebben a világban élünk: egy hazug alternatív Budapestet mutatnak be nekünk.

Nem is untatnám az olvasót a cselekmény kellemetlen részleteivel, de mivel a film végén gond nélkül lerombolják mindazt, amit izzadságszagúan próbáltak felépíteni másfél órán keresztül, pár mondatban ki kell térnem rá. A főszereplő Marcell (Mészáros Béla) egy befutott mérnök, aki eltávolodott gyermekkori barátaitól a sikerért cserébe; de nagyon bántja, hogy iskolai legjobb barátja, Vinsz (Jászberényi Gábor) annak idején miatta került nevelőotthonba egy balul elsült közös csíny után. Éppen ezért erősen habozik, amikor váratlanul felbukkannak az egykori cimborák, és arra biztatják, hogy csináljanak még egy közös balhét. Azt tervezik, hogy Vinsz, a sikertelen festő egyik festményét becsempészik annak végtelenül önző apja (Hegedűs D. Géza) árverésére – aki soha nem támogatta a fiát, és mindig keresztbe tett neki. A festmény drága pénzért elkel, ezzel kivívják az apa elismerését. Vinszt azonban még aznap este elüti egy autó és szörnyethal, ezután pedig értelmetlen lelki vívódásoknak lehetünk szemtanúi.

A karakterek kitalálásakor az alkotók minden bizonnyal még a függönyt is alaposan behúzták steril dolgozószobájuk ablakán, nehogy véletlenül kitaláljanak egy autentikus személyiséget. Így alkottak meg olyan szereplőket, mint Jet (Szabó Simon), aki indiánnak képzeli magát, Alexa (Petrik Andrea), a semmiben élő hippi vagy Guszti (Elek Ferenc), az állatorvos, aki elájul, ha ellő tehenet lát. Ez a társaság végül nagy nehezen kiötli, hogyan csempésszék be a képet az árverésre – mindeközben a jelenetek úgy követik egymást, hogy ha azokat a magunk szájíze szerint tetszőleges sorrendbe tennénk, ugyanúgy nem lenne semmi értelmük.

Fotó: Intercom

.

Miután sikerül a tervük, már a néző is ökölbe szorult kézzel várja, hogy a végtelenül ellenszenves apát átverjék, és végre meghasonuljon, amikor Vinsz festményét megveszi egy neves műgyűjtő – de nem így lesz. A történet itt lábon lövi saját magát. Bár a licit elkezdődik, végül Vinsz egyik barátja veszi meg a képet százezer euróért. A néző pedig csak ül, és arra gondol, hogy tulajdonképpen mit akartak mondani ezzel a történettel. Ha Vinsz valóban tehetséges volt, akkor miért a barátnál kötött ki a festménye, és miért nem egy elfogulatlan gyűjtőnél, ha pedig nem – ami a festményekből egyértelműen látszik –, akkor végül mégis igaza volt az apjának?

A film már a forgatókönyvön elvérzik, de a színészi játék sem menti meg. A karakterek nem szerethetők, sokkal inkább társadalmi karikatúrák. De melyik társadalomé? – mert ez nem a magyar valóságról szól. Jellemüket a történetben meg sem próbálják kibontani. Bízzunk benne, hogy a Pesti balhé egy rossz döntés miatt kerülhetett filmvászonra, és nem a magyar filmipar jövőjének az előhírnöke.