Bemutatják az István, a király szimfonikus operaváltozatát

A produkciót Szinetár Miklós rendezi, az Opera együtteseit Kesselyák Gergely és Cser Ádám dirigálja.

Gyöngyösi Levente szimfonikus hangszerelésében, operaénekesek előadásában mutatja be az István, a király című rockoperát a Magyar Állami Operaház október 17-én és 25-én a budapesti Erkel Színházban.

A produkciót Szinetár Miklós rendezi, az Opera együtteseit Kesselyák Gergely és Cser Ádám dirigálja – közölte a dalszínház csütörtökön az MTI-vel.

A kettős szereposztásban a főbb szerepeket Boncsér Gergely és Pataki Dániel (István), Cseh Antal és Szegedi Csaba (Koppány), Komlósi Ildikó és Meláth Andrea (Sarolt), László Boldizsár és Varga Donát (Torda), Máthé Beáta és Balga Gabriella (Réka), valamint Szemenyei János és Turpinszky Gippert Béla (Laborc) énekli. Az Opera Zenekarát, Énekkarát (karigazgató Csiki Gábor) és Gyermekkarát (karvezető Hajzer Nikolett) Kesselyák Gergely és Cser Ádám vezényli.

A Magyar Állami Operaház a jogtulajdonosokkal együttműködésben Szörényi Levente 75. születésnapja alkalmából, majd azt követően a Keresztény Évad zárásaként, a Nemzeti Összetartozás Napján tervezte bemutatni az István, a király szimfonikus operaváltozatát, amelynek ősbemutatójára a tavaszi járványügyi intézkedéseket követően most októberben nyílik lehetőség.

A darabot Szinetár Miklós rendezi, aki a színpadra állításban is az operai hagyományok monumentális, eklektikus megvalósítására helyezi a hangsúlyt. Ebben nyújt segítséget Horesnyi Balázs többszintes, vetíthető felületekkel gazdagított díszlete, Velich Rita történelmi kort megidéző, míves jelmezei, valamint Vári Bertalan koreográfiája, aminek előadásában a Magyar Nemzeti Balett tánckara működik közre.

Az István, a király iskolába megy

Amikor 1983. augusztus 18-án a városligeti szánkódombon, melyet e naptól kezdve Királydombnak neveznek, az István, a király ősbemutatójának végén felcsendült a magyar himnusz, és a domb gerincén végigszaladt a több méter széles nemzeti színű drapéria, Erkel dallamának utolsó akkordjai elhalkultak, jó néhány másodpercig döbbent és egyben méltóságteljes csend lett úrrá a rockopera nézőterén. Az emberek nem hittek a szemüknek és a fülüknek. Azután feldübörgött a véget nem érő taps.

Régen „hirdetem”: Szörényi Levente csodálatos zenéje, melyet a magyar népzene tiszta forrásaiból merített, felvezetve Beethoven István király-nyitányával, kiegészítve ősi gregorián dallamokkal és Bródy János zseniális szövege a hat-hét évvel későbbi rendszerváltoztatás szellemi-kulturális nyitánya volt. Kiengedték a szellemet a palackból. A nézőtéren az egymás csodálkozó szemébe néző emberek rádöbbentek, hogy talán lehetünk ismét szabad magyarok is a megszállt, diktatúrától szenvedő szülőföldünkön. Megvallhatjuk büszkén nemzeti identitásunkat? Mindenki hazavitt egy darabka szabadságot, egy kis nemzeti érzést, egyesek talán sokat is. Szívünkben Koppánnyal, eszünkben Istvánnal kezdtünk másnap dolgozni. Abban az évben egymást követő hat előadáson 120 ezren látták a korszakalkotó művet, és ők több százezernek számoltak be az egész életüket meghatározó élményről. A rendszer által többé-kevésbé üldözött rockerek együtt léptek fel a kor neves színművészeivel. A kommunista diktatúra koreográfusai úgy gondolhatták, kicsit kiengedik a gőzt, hadd kapjon valamit a kisemmizett nép. Még valami elképesztő történelmi áthallást is szerettek volna belemagyarázni a rockoperába.

De nagyot tévedtek, nem először. A darab villámgyorsan terjedt, mozifilmen, bakelitlemezen, CD-ken, videófelvételeken. Mindenki fülében szólt a zenéje, nagyon sokan idézték a frappáns, kiérlelt életbölcsességeket tanúsító szófordulatokat, szövegrészeket. Nekem leginkább négy szó vésődött be a tudatomba. Amikor a megkoronázott István az Úrhoz fohászkodik, kimondja a magyarság ezeresztendős alapállását: „Veled Uram, de nélküled!” Ez tíz évszázaddal ezelőtt azt jelentette: elfogadjuk az új hitet, a keresztény Európához akarunk tartozni, de magyarként, megőrizve ősi kultúránkat, nyelvünket, szokásainkat. Ma pedig így szól: az Európai Unió részeként megtartjuk ezeresztendős értékrendünket, magyar identitásunkat, viszonylagos szuverenitásunkat. A rockopera soha nem látott sikersorozatot tud maga mögött az elmúlt közel négy évtizedben. Újabb és újabb generációkat hódított meg, bejárta fél Európát, a Kárpát-medence számos táját, szabadtéren, kőszínházban, mozitermekben egyaránt. Korhatár nélkül rajongott és ma is rajong érte mindenki. 1978–1979 fordulóján Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című írása a Magyar Nemzetben nemzetpolitikai rést ütött a kádári nemzetellenes ideológia betonfalán. De ezt többnyire csak az értelmiség olvasta. Négy évvel később a korszakalkotó nemzeti rockopera azonban az egész magyar társadalmat megszólította, a tízévestől a nyolcvanévesig.

A trianoni tragédia centenáriumán pedig az István, a király iskolába megy. Meghódítja a jövőt is a kisiskolás gyermekek révén. A határokon átívelő nemzetegyesítés jegyében a Kárpát-medence különböző tájairól érkező, csillogó szemű, átszellemült arcú fiúk és lányok fogják énekelni, táncos koreográfiával előadni dicső múltunk egyik legkiemelkedőbb eseményét, elősegítve ezzel egy szép jövőbe vetetett hitet. Erősíteni fogja a tudatot, hogy „egy vérből valók vagyunk”. Arra, hogy büszkék lehetünk magyarságunkra.

A cikk ITT olvasható tovább.