Oláh Judit filmje két szálon fut. Egyrészt látjuk a táborban készült korabeli felvételeket, amelyek során a rendezőnő elmeséli, hogyan működött ez a borzalom. Másrészt pedig azt látjuk, hogy felnőtt emberek, a régi táborlakók egy pszichodrámacsoport foglalkozásain felidézik a múltat. A filmből az derül ki, hogy nemcsak az abuzált, megerőszakolt, megalázott gyermekek élete ment tönkre örökre, hanem még annak is rémálmai vannak, aki „csak” azt látta, ahogy Sipos bántja és megalázza a gyermekeket. Vagy akinek azt a táborbeli nevet adta, hogy „közepes”. Oláh Judit, a film rendezője a mai napig szenved attól, hogy ő volt a „közepes”. El is mondja, hogy egy senkinek érezte magát, mert az is volt a tanár szemében. Amikor egyik pillanatról a másikra vége lett a tábornak, akkor viszont igencsak megkönnyebbült. A nyár nem szólt többet a terrorról, de beszélni sokáig nem mert egyetlen gyermek sem arról, hogy mi is történt ott. A gyermekeknek ugyanis Sipos belemosta az agyába apró kegyetlenkedések sorával, hogy nem szabad szólni semmiért, ez a tábor olyan, hogy tűrni kell itt mindent. A pedofil szörnyeteg állítólag csak annyit mondott, amikor szembesítették rémtetteivel, hogy ezt dobta neki a gép. Az általa bántott, abuzált gyermekeknek meg rémálmokat „dobott a gép”, azt, hogy felnőttként a saját gyermeküket nem is akarják elengedni bármilyen táborba, volt, akinek őrületet „dobott a gép”, elméje nem bírta feldolgozni a bántalmazást; és volt, aki a mai napig dadogva beszél arról, ami vele történt, fél, retteg, nem érti, hogyan lehet bántani egy gyermeket. Van tanulság is: nincs olyan, hogy titkos tábor meg kitalálunk egy új vallást. Ilyen nincsen. Ilyen tábor nem lehet.
