Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) jó ideje teszi láthatóvá virtuális kiállításként korábbi időszakos tárlatait. A legújabb összesen a 17., a Díva, színész, nő – Lukács Margit, Mészáros Ági, Tolnay Klári 100 címet viseli – a „valós” kiállítás 2014-ben, a három művésznő születésének 100. évfordulója alkalmából volt látható a Bajor Gizi Színészmúzeumban.
Az OSZMI honlapján egyébként mindegyik virtuális tárlat megtekinthető, és a XX. század magyar színháztörténete iránt érdeklődőknek remek csemegét kínál: van köztük bábszínháztól I. világháborús front- és hadifogoly-színházon át Karády Katalinig és a Tenkes kapitányáig minden, remek fotókkal, bábokkal, tervekkel, és olykor izgalmas kísérőszövegekkel.
Ám mivel a kevésbé izgalmasak is az adott színházi emberrel vagy jelenséggel kapcsolatos, korabeli idézetek, visszaemlékezések, illetve adott tárlat színháztörténész-kurátorának tárgyilagos, ismeretterjesztő közlései, ebbe sem igazán lehet belekötni. A prezentáció pedig merőben eszköztelen vagy funkcionális, ha úgy tetszik: lapozgatunk, képeket nézegetünk a monitoron, és elolvassuk mellé a kísérőszöveget. Lehetne persze mindenféle számítástechnikai blikkfang, ami mondjuk lehetővé teszi, hogy virtuálisan is úgy nézzünk szét a tárlaton, mintha élőben látnánk, és tetszésünk szerint ráközelíthessünk egy-egy képre, ám valójában a téma természetéből adódóan a fotóalbum-lapozgatós hangulat is teljesen jól esik, minden csinnadratta nélkül.
Fotó: OSZMI
Hadd kérjek most elnézést mindazon idősebb, ifjabb, vagy épp örökifjú olvasónktól, aki pontosan tudja, miért jó Lukács Margit, Mészáros Ági, vagy Tolnay Klári (és mellettük sok neves kortársuk) fotóit nézegetni. Azokhoz szólnék, akik nem tudják, miért érdemes olyan művészek szemébe nézni, akik több mint száz éve születtek, illetve több évtizede halottak.
Nincs jelenvalóbb és múlandóbb művészet a színháznál (de igen, a zene, de ugye az már félig színház… hagyjuk ennek boncolgatását inkább a téma tudományosan fölvértezett kutatóira, már amennyiben akadnak még ilyen, valódi összefüggések föltárásában érdekelt, igaz lelkek), ami így folyamatos jelenidejűséggel, aktuális érvénnyel kecsegteti a színházcsináló alkotót. Akkor is, ha épp a történelem – drámairodalmilag dokumentált – hajnalából származó szöveggel dolgozik. A taps, a póz, a fény, a sötét, a függöny mindig azonnali. Egy premiernek nincs semmiféle közvetlen, azonnali benyomáson túlmenő tanulsága a rákövetkező előadáson kívül. A színikritika nem tartozik ide, tudniillik az legritkábban tárgyalja és ragadja meg a konkrét, jelenvalóságánál fogva megragadhatatlan művészi teljesítményt. A kritika jobb esetben kultúrtörténeti összegzést kísérel meg, rosszabb esetben értékelést hazudik – mert nyilvánvalóan hazudik mindig, mikor értékelni próbál. Hisz az értékelés kizárólag a jelenvaló, vagy a jelennek vélt való, vagy a valónak vélt jelen (mindez nem puszta szójáték) nézőpontjából történik. Senki nem láthatja, és senki nem láttathatja egy színpadi történés teljes valóját a minden mást kizáró mából és mostból.
