Nincs jelenvalóbb és múlandóbb művészet a színháznál (de igen, a zene, de ugye az már félig színház… hagyjuk ennek boncolgatását inkább a téma tudományosan fölvértezett kutatóira, már amennyiben akadnak még ilyen, valódi összefüggések föltárásában érdekelt, igaz lelkek), ami így folyamatos jelenidejűséggel, aktuális érvénnyel kecsegteti a színházcsináló alkotót. Akkor is, ha épp a történelem – drámairodalmilag dokumentált – hajnalából származó szöveggel dolgozik. A taps, a póz, a fény, a sötét, a függöny mindig azonnali. Egy premiernek nincs semmiféle közvetlen, azonnali benyomáson túlmenő tanulsága a rákövetkező előadáson kívül. A színikritika nem tartozik ide, tudniillik az legritkábban tárgyalja és ragadja meg a konkrét, jelenvalóságánál fogva megragadhatatlan művészi teljesítményt. A kritika jobb esetben kultúrtörténeti összegzést kísérel meg, rosszabb esetben értékelést hazudik – mert nyilvánvalóan hazudik mindig, mikor értékelni próbál. Hisz az értékelés kizárólag a jelenvaló, vagy a jelennek vélt való, vagy a valónak vélt jelen (mindez nem puszta szójáték) nézőpontjából történik. Senki nem láthatja, és senki nem láttathatja egy színpadi történés teljes valóját a minden mást kizáró mából és mostból.