A tárcaíró arra lett figyelmes, hogy mégsem az egymás iránti bizalmatlanságot látja, szerencsére nem gondolja senki azt, hogy ember embernek farkasa lett, hanem éppen ellenkezőleg. Mindez a tárcaírót büszkeséggel töltötte el, mert bizalmatlanság helyett éppen az egymás iránti figyelem, a gondoskodás napjait éljük. Újra nagy lett a presztízse a jó szónak. Mert egyrészről ez maradt leginkább, másrészről viszont ez a legfontosabb. Mert a csöndet egyféleképpen érdemes most csak megtörni: jó szóval. – Hogy van? – kérdezte a bolt pénztárosnőjét a tárcaíró a minap, miközben ő a vonalkód-leolvasó előtt húzta el a többtucatnyi terméket. A tárcaíró évek óta mindig találkozik a pénztárosnővel, amikor vásárol, köszönnek is, persze, köszönnek szépen, mégsem mondtak eddig semmit egymásnak. Ekkor a pénztárosnő, kezében a zacskó erős paprikával, a tárcaíróra nézett. Szavakra nem volt szükség, nem sokkal a zárás előtt fáradt szemek fogadták a tárcaíró kérdését. A kérdést, amely lassan jutott el a pénztárosnő tudatáig, hiszen nem szoktak ilyet kérdezni tőle. Talán azt gondolta eddig, hogy senkit nem érdekel, hogy van, csak az, hogy tartsa rendesen a vonalkódokat a leolvasó elé, és ha lehet, minél gyorsabban tegye is meg. A pénztárosnő most már hosszú másodpercek óta nem mozdult, csak tartotta a kezében a zacskó erős paprikát, és a válaszon töprengett. Illetve a tárcaíró hajlamos volt azt gondolni, azon töpreng: vajon elmondja-e, hogy van. Hiszen ha megkérdezte valaki, akkor biztosan kíváncsi is rá. A tárcaíró ekkor azt vette észre, hogy először a maszk fölötti fáradt szemek kezdtek el mosolyogni, aztán az erős paprika is elhaladt a vonalkód-leolvasó előtt, majd a válasz is megérkezett. – Most már jobban – mondta a pénztárosnő. Majd hozzátette: Mindjárt zárunk. Amikor a tárcaíró az utolsó terméket is a szatyorba rakta, még hallotta, hogy a pénztárosnő utánaszól. – És maga? – kérdezte. – Én is jól vagyok, jövök holnap is, ugyanis elfelejtettem paradicsomot venni – felelte a tárcaíró.
