Viharmadarak – Reménytelennek tűnő küzdelem

Az izlandi író regénye mintha egyetlen hatalmas lélegzetvétel volna, mielőtt a jéghideg sós víz újabb és újabb hullámai csapnának át a fedélzeten.

Einar Kárason 1955-ben született izlandi író, idén jelent meg magyarul az első kötete Viharmadarak címmel. A regény egyetlen lendületből elmesélt történet, rendkívül izgalmas sztorival: egy izlandi halászhajó Új-Fundland partjainál hatalmas, jeges viharba keveredik 1959 telén. A hajótest nagyon gyors ütemben jegesedik, a jég – a legénység kétségbeesett és embert próbáló erőfeszítései ellenére – hamarosan mindent körbevesz. A könyv erről a reménytelennek látszó küzdelemről szól, gyönyörű irodalmi nyelven, mintha egyetlen hatalmas lélegzetvétel volna, mielőtt a jéghideg sós víz újabb és újabb hullámai csapnának át a fedélzeten.

A magyar olvasónak egzotikus történet egyik fő érdeme, hogy egy pillanatra sem akar többnek látszani, mint ami – egy jó történet jól elmesélve. Mindig szívesen olvasok a mi kultúrkörünktől ennyire elütő vagy távol eső/játszódó történetet: nemcsak az egzotikumra való rácsodálkozás naiv vágya hajt, hanem a tudni akarás, a kíváncsiság is. A fordítói szempontból minden bizonnyal kivételesen nehéz szöveg (Patat Bence komoly munkája) pedig egyik meglepetést hozza a másik után: „Miután kiléptek a Máfur fedélzetére és megcsodálták a csüllőket, az emberek kesztyűt húztak, és munkához láttak; lélegzetükkel mindany­nyian sűrű felhőket eregettek, de nemcsak a levegő volt dermesztő, hanem errefelé a tenger is elképzelhetetlenül hidegnek bizonyult. A legtöbben úgy tanulták kisiskolás korukban, hogy a víz fagyponton, nulla fokon fagy meg, de itt más erők működtek. A só teszi, mondták a hozzáértők, a tenger állítólag mínusz két fokos volt.”

Kedvencem mégis az iszonyú erejű fedélzetmester alakja – aki mellesleg költő is –, akit iszákossága miatt a felesége és gyermeke elhagy, ezért úgy dönt, hogy öngyilkos lesz; először vízbe akarja ölni magát, de elborzad, és úgy dönt, inkább halálra issza magát. Közbejön azonban ez a munka a halászhajón, ami végül tettekre (és életre) sarkallja: „A fedélzetmester is érezte a halál és a félelem közelségét, amit különösnek talált, mivel néhány héttel korábban még minden vágya az volt, hogy meghaljon, sőt még tett is azért, hogy ez bekövetkezzen. De aztán eszébe jutott, hogy azért nem gyalogolt mélyebbre a tengerben, mert elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy hideg, sós víz tölti meg az orrát és száját, és most ugyanez várt rá, semmi más, csak az értelmetlen halál a tengeren – és így legalább valami értelme lett annak, hogy folytassa ellene a küzdelmet.”

Bár mondatai hosszúak (egyik-másik oldalakon keresztül folyik), Einar Kárason nyelvezete letisztult, a lényegre koncentrál, jól olvasható, igen irodalmi és fölötte érzékletes: „Nem tudta, mennyi ideje alhatott, amikor hangos dörrenésre ébredt, és úgy érezte, mintha repülne. Azok a szagok odalent, a piszkos matracok és a halnyálkától nyirkos ruhák áporodott bűze: az állott halszag a régi kátránnyal és dohányfüsttel keveredve már kezdte bántani az orrát és a torkát, és szédülés jelei mutatkoztak, Lárus úgy érezte, mintha fázna, pedig megizzadt a vastag takaró alatt.” Vagy pedig egyenesen ilyen (a Titanic halottairól szólva): „Feljönnek a felszínre, teli azzal a levegővel, amely a tenger ólomnehéz mélységeiből felemelkedve árasztja el őket, és talán a hasuk is kitüremkedik a szájukon, mint a vörös sügéré, éjszakánként még látom magam, ahogy a többiekkel együtt így húznak ki a vonóhálóval.”

Izgalmas, egzotikus, mégis a legmagasabb minőségű irodalom: nem beszélve arról, milyen érzékletesen és – épp a fenti érdemek miatt – hitelesen és újszerűen beszél ember és természet örök küzdelméről – csak ajánlani tudom hát a magyar olvasóknak a Viharmadarak című kötetet.

Einar Kárason: Viharmadarak. Fordította: Patat Bence. Magvető Kiadó, Budapest, 2020.