Az a tanár, színész, politikus vagy újságíró, aki az iskolapadban sohasem találkozott a nyelvjárások kulturális értékével és nemzeti fontosságával, sohasem fogja megbecsülni őket. Hogy ezzel elkéstünk volna? Dehogyis!
Az 1999 óta hatályos lengyel nyelvtörvény 3. § 1. (4) bekezdése a „regionalizmusok és a nyelvjárások népszerűsítéséről, eltűnésük megakadályozásáról” rendelkezik. Az észt nyelvtörvény 2011 óta érvényes változatának 3. § 3. pontja szerint: „Az állam támogatja az észt nyelv sajátos területi változatainak (a továbbiakban: nyelvjárások) megőrzését, használatát és fejlesztését.” Utóbbiból két tény is kiviláglik: a jogszabályban vannak „továbbiak” a nyelvjárásokról és a fejlesztés legalább olyan hangsúlyos, mint a megőrzés, utóbbi ugyanis elbukik hagyománytisztelő, ám folyamatos fejlesztés híján a globális kultúrharcban. Ezért Észtföldön az Európa-szerte unikális, kormányzati szintű nyelvfejlesztési terv külön főfejezetet szentel (7.1. fejezet) a nyelvjárások fejlesztésének.
Agócs Gergely említette a minap, hogy Szlovákiában nem lehet falusi filmjelenetet forgatni nyelvjárást hitelesen beszélő színészek nélkül. Ha pedig elindulunk az Adriára, Veneto tartományban azon kapjuk magunkat, hogy egyre több a kétnyelvű felirat: helységnevek, cégjelölők, sőt nyelvtanok, szótárak, színes kiadványok látnak napvilágot. Mert nyelvjárást nemcsak beszélni, írni is lehet, és kell is, ha nem porosodó múzeumi tárgyként kezeljük azokat. Ezért kell bevinni az iskolába is vagy, ha még – mint a Székelyföldön – részben bent vannak, akkor nem kiverni azokat onnan, s megmutatni, hogy ha Venetóban leírható a venetói, akkor palócul és dunántúliul is lehet hitelesen írni. S nemcsak „magas” irodalmat, hanem hétköznapi sms- vagy Facebook-bejegyzést is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!