Különös büszkeséggel tölti el a székelyföldi települések lakóit, hogy a dűlőnevekre nem is találtak idegen megnevezést, még a román nyelvű telekkönyvekben, szerződésekben is a magyar dűlőneveket használják. A székelyek önazonosság-tudatát fenntartó nyelvjárás tehát lingua franca is, legalábbis a helyi telekkönyvek erejéig.
Jó, de ettől még mi szükség tájnyelvekre másutt, kérdezheti sok nagyvárosi magyar a világban, „amikor a nyelvjárások napjai úgyis meg vannak számlálva”. Még ha a nyelvi-kulturális sokszínűséget mohó étvággyal faló globalizmust sorsszerűnek érzők így gondolkodnak is, azt talán minden magyar belátja, mily különbség van egy aranyló, lúdgégetésztás, lassú tűzön főtt marhahúsleves s egy gyorsforralóból nyakon öntött bögrés levespor között. Körülbelül ennyi a különbség a Kárpát-medence magyar népi kultúrájának hordozó közege, azaz nyelvjárásaink és egy minimalista, Facebook-ízű pesti nyelvváltozat között.
Fotó: Havran Zoltán
A választás pedig rajtunk is áll: a rózsás lakodalmi tányér vagy a globalista bögre után nyúlunk-e. Mindezekért a „nyelvjárásaiban is él a nemzet” igazságát nem elég felismerni, nyelvi örökségünk őrzéséért és fejlesztéséért tennünk is kell.
Ezért jelzésértékű, hogy a magyar nyelvjárások napjának megalapítását ma délután Kásler Miklós miniszter jelenti be.
Ennek alkalmából fogott össze egy háromnapos program erejéig a Magyarságkutató Intézet, az ELTE szombathelyi kara és az Anyanyelvápolók Szövetsége december 1. és 3. között. (Az esemény programjai innen érhetők el) Mert hiába értik egyesek a nyelvjárások fontosságát, ha a társadalomban végbement nyelvjáráspresztízs-rombolást nem tudjuk ellensúlyozni. Minden beszélőnek tudnia kell, anyanyelvjárásaink nem bárdolatlanok, nem másodlagosak a standard magyar, a közmagyar szempontjából. Félreértés ne essék, utóbbi elengedhetetlen egy modern polgári nemzet életében, ám nem mindegy, hogy a köznyelv folyamának vannak-e tápláló forrásai. Létezhet-e folyó források, patakok nélkül? Nyilvánvaló a válasz.
Ahogy a folyó a forrástól indul, úgy a köznyelv nyelvjárásainkból vette s veszi erejét.
A nyelvjárások jóval korábbiak, mint az európai polgári nemzettudat formálódásához kötött, a XVIII. századtól apránként össznemzetivé váló, normatív változatok. A magyarság életében az egységesülő irodalmi nyelv csírái az 1530-as évekig követhetők vissza, a magyar nyelv eurázsiai története ellenben több ezer éves. A területi változatokban élő magyar nyelv kora tehát sokszorosa a magyar irodalmi nyelvének s vagy jó hússzorosa a modern magyar köznyelvének! Igaz, a honfoglalás előtti magyar nyelvjárási tagolódásról vajmi keveset tudunk, azt viszont tudjuk, hogy korábban egy-egy nyelvterületet a változatok széles köre jellemzett: nem volt szervezett írásbeliség, nem voltak egységesítő szótárak és nyelvtanok. Tájnyelvi változatokban élt és formálódott a kulturális hagyomány, így a magyarság saját kulturális hagyományai, értékrendje, gondolkodásmódja is. Identitásunk éltető gyökerei a legutóbbi évszázadig a nyelvjárásokból táplálkoztak, s e tény ismét független attól, hogy a XIX. század folyamán megismert magyar nyelvjárási különbségek nem vezethetők egyenesen vissza a magyar etnikum történetének korábbi időszakaiba.
Ha tehát nemzeti gyökereinket védeni-erősíteni akarjuk, át kell gondolnunk nyelvjárásaink mindennapi szerepeit Moldvától Palócföldön és Dunántúlon át a Délvidékig. Az átgondolásnak olyan nyelvhasználati területeket is érintenie kell, mint a közoktatás és a közélet.
