Nyelvjárások a Székelyföldtől Palócországig

Izsák Balázs írja Székelyföld saját nyelve a magyar című tanulmányában, hogy a székelység, amely a Trianon óta eltelt időben is megőrizte szülőföldjén etnikai többségét, földrajzi neveiben is megtartotta nyelvi-kulturális hagyományát. E földrajzi megnevezésekhez gyakran helytörténeti mondák kötődnek, és nemcsak a helyi kultúrának alkotják szerves részét, de magyar íróknak, költőknek köszönhetően az egyetemes magyar kultúra részévé váltak.

Csíkszereda, 2018. július 7. Résztvevõk az ezer székely leány napján az erdélyi Csíkszereda fõterén 2018. július 7-én. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt Fotó: Czeglédi Zsolt

Különös büszkeséggel tölti el a székelyföldi települések lakóit, hogy a dűlőnevekre nem is találtak idegen megnevezést, még a román nyelvű telekkönyvekben, szerződésekben is a magyar dűlőneveket használják. A székelyek önazonosság-tudatát fenntartó nyelvjárás tehát lingua franca is, legalábbis a helyi telekkönyvek erejéig.

Jó, de ettől még mi szükség tájnyelvekre másutt, kérdezheti sok nagyvárosi magyar a világban, „amikor a nyelvjárások napjai úgyis meg vannak számlálva”. Még ha a nyelvi-kulturális sokszínűséget mohó étvággyal faló globalizmust sorsszerűnek érzők így gondolkodnak is, azt talán minden magyar belátja, mily különbség van egy aranyló, lúdgégetésztás, lassú tűzön főtt marhahúsleves s egy gyorsforralóból nyakon öntött bögrés levespor között. Körülbelül ennyi a különbség a Kárpát-medence magyar népi kultúrájának hordozó közege, azaz nyelvjárásaink és egy minimalista, Facebook-ízű pesti nyelvváltozat között.

A tájnyelveket be kell vinni az iskolába, hogy a gyerekek az írásukkal is megismerkedjenek
Fotó: Havran Zoltán

A választás pedig rajtunk is áll: a rózsás lakodalmi tányér vagy a globalista bögre után nyúlunk-e. Mindezekért a „nyelvjárásaiban is él a nemzet” igaz­ságát nem elég felismerni, nyelvi örökségünk őrzéséért és fejleszté­séért tennünk is kell.

Ezért jelzésértékű, hogy a magyar nyelvjárások napjának megalapítását ma délután Kásler Miklós miniszter jelenti be.

Ennek alkalmából fogott össze egy háromnapos program erejéig a Magyarságkutató Intézet, az ELTE szombathelyi kara és az Anyanyelvápolók Szövetsége december 1. és 3. között. (Az esemény programjai innen érhetők el) Mert hiá­ba értik egyesek a nyelvjárások fontosságát, ha a társadalomban végbement nyelvjáráspresztízs-rombolást nem tudjuk ellensúlyozni. Minden beszélőnek tudnia kell, anyanyelvjárásaink nem bárdolatlanok, nem másodlagosak a standard magyar, a közmagyar szempontjából. Félreértés ne essék, utóbbi elengedhetetlen egy modern polgári nemzet életében, ám nem mindegy, hogy a köznyelv folyamának vannak-e tápláló forrásai. Létezhet-e folyó források, patakok nélkül? Nyilvánvaló a válasz.

Ahogy a folyó a forrástól indul, úgy a köznyelv nyelvjárásainkból vette s veszi erejét.

A nyelvjárások jóval korábbiak, mint az európai polgári nemzettudat formálódásához kötött, a XVIII. századtól apránként össznemzetivé váló, normatív változatok. A magyarság életében az egységesülő irodalmi nyelv csírái az 1530-as évekig követhetők vissza, a magyar nyelv eurázsiai története ellenben több ezer éves. A területi változatokban élő magyar nyelv kora tehát sokszorosa a magyar irodalmi nyelvének s vagy jó hússzorosa a modern magyar köznyelvének! Igaz, a honfoglalás előtti magyar nyelvjárási tagolódásról vajmi keveset tudunk, azt viszont tudjuk, hogy korábban egy-egy nyelvterületet a változatok széles köre jellemzett: nem volt szervezett írásbeliség, nem voltak egységesítő szótárak és nyelvtanok. Tájnyelvi változatokban élt és formálódott a kulturális hagyomány, így a magyarság saját kulturális hagyományai, értékrendje, gondolkodásmódja is. Identitásunk éltető gyökerei a legutóbbi évszázadig a nyelvjárásokból táplálkoztak, s e tény ismét független attól, hogy a XIX. század folyamán megismert magyar nyelvjárási különbségek nem vezethetők egyenesen vissza a magyar etnikum történetének korábbi időszakaiba.

Ha tehát nemzeti gyökereinket védeni-erősíteni akarjuk, át kell gondolnunk nyelvjárásaink mindennapi szerepeit Moldvától Palócföldön és Dunántúlon át a Délvidékig. Az átgondolásnak olyan nyelvhasználati területeket is érintenie kell, mint a közoktatás és a közélet.

Az a tanár, színész, politikus vagy újságíró, aki az iskolapadban sohasem találkozott a nyelvjárások kulturális értékével és nemzeti fontosságával, sohasem fogja megbecsülni őket. Hogy ezzel elkéstünk volna? Dehogyis!

Az 1999 óta hatályos lengyel nyelvtörvény 3. § 1. (4) bekezdése a „regionalizmusok és a nyelvjárások népszerűsítéséről, eltűnésük megakadályozásáról” rendelkezik. Az észt nyelvtörvény 2011 óta érvényes változatának 3. § 3. pontja szerint: „Az állam támogatja az észt nyelv sajátos területi változatainak (a továbbiakban: nyelvjárások) megőrzését, használatát és fejlesztését.” Utóbbiból két tény is kiviláglik: a jogszabályban vannak „továbbiak” a nyelvjárásokról és a fejlesztés legalább olyan hangsúlyos, mint a megőrzés, utóbbi ugyanis elbukik hagyománytisztelő, ám folyamatos fejlesztés híján a globális kultúrharcban. Ezért Észtföldön az Európa-szerte unikális, kormányzati szintű nyelvfejlesztési terv külön főfejezetet szentel (7.1. fejezet) a nyelvjárások fejlesztésének.

Agócs Gergely említette a minap, hogy Szlovákiában nem lehet falusi filmjelenetet forgatni nyelvjárást hitelesen beszélő színészek nélkül. Ha pedig elindulunk az Adriára, Veneto tartományban azon kapjuk magunkat, hogy egyre több a kétnyelvű felirat: helységnevek, cégjelölők, sőt nyelvtanok, szótárak, színes kiadványok látnak napvilágot. Mert nyelvjárást nemcsak beszélni, írni is lehet, és kell is, ha nem porosodó múzeumi tárgyként kezeljük azokat. Ezért kell bevinni az iskolába is vagy, ha még – mint a Székelyföldön – részben bent vannak, akkor nem kiverni azokat onnan, s megmutatni, hogy ha Venetóban leírható a venetói, akkor palócul és dunántúliul is lehet hitelesen írni. S nemcsak „magas” irodalmat, hanem hétköznapi sms- vagy Facebook-bejegyzést is.

Van, ahol Európában újra nagy a presztízse a nyelvjárásoknak. Ha mi is szeretetté, újra használttá tesszük sajátjainkat, saját nemzeti múltunkat s biztosabb magyar jövőnket védjük velük.

(A szerző nyelvész, a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának igazgatója)