Bolxi karxi, 2037!

Az alábbi tárcanovella arról szól, hogy a következő húsz évben – az egyre gyorsuló technikai fejlődés következtében – hogyan változhat meg az ünnep, mely hagyományos elemei tűnnek el, melyek alakulnak át, és mindez hogyan hat a társas kapcsolatainkra. Valamennyi olvasónknak ezzel az írással kívánunk boldog, békés, örömökben gazdag karácsonyt!

A lift ezúttal sem érkezett meg az első hívásra, és amikor mégis, nem indult el azonnal felfelé, így az utána érkezőnek sikerült beszuszakolnia magát a fülkébe.

– Menü: állj! – mormolta Vang-Kuo András.

Az utasítás az orrán ülő, arca jókora részét elfedő okosszemüvegnek szólt. Ez a holmi a 2030-as évek eleje óta egyre nagyobb kihívást jelentett az okostelefonok gyártóinak, ugyanis mindent tudott, amit a legújabb generációs mobiltelefonok.

A szöveges és képi üzenetek a jobb lencse belső oldalán jelentek meg, közvetlenül a felhasználó szeme előtt; az okostelefonon megszokott billentyűzetet és általában a „bemenő” utasításokat átvette az audiovezérlés: az okosszemüveg gazdájának elég volt szóban megfogalmaznia, mit szeretne. A bal szárba épített mikrofon vette, s a helyi vezérlőegység pedig azon nyomban le is fordította gépi nyelvre, s e nyelven utasította a szerkezetet a parancs végrehajtására.

Vang-Kuo András most tehát felfüggesztette a Prágában élő barátnőjével folytatott audiocsetet, hogy megnézze, ki lépett be mögötte a liftbe.

Szemüvege bal lencséje immár hagyományos módon működött, így láthatta, hogy a jóval alatta lakó, népes család egyik tagja az. Legidősebb tagjuk, a nagymama rendre egy beteges kinézetű, elgyötört tacskóval – mármint organikus, tehát hús-vér, eleven állattal! – szokott betotyogni a felvonóba.

Nem igazán kedvelte ezt a családot, de nem akart udvariatlannak tűnni.

– Bolxi karxi! – jegyezte meg kötelességtudóan.

– Parancsol? – Beszélgetőtársa, egy középkorú, meglehetősen fáradt asszony szemöldökei megemelkedtek. A jelek szerint sejtelme sem volt róla, mit mondott neki az imént, de hogy lehet ezt nem érteni?

Az asszony azonban folytatta:

– Délután hatkor tartjuk itt, a tizediken a családi ünnepséget… Nem akarom megzavarni, vagy ilyesmi, egyáltalán nem, de látom, hogy állandóan egymagában járkál. Úgyhogy ha van kedve, csatlakozzon!

Annyira elképedt, hogy hirtelenjében szólni sem tudott. A lift közben elérte a tizediket, úgyhogy az asszony biccentett egyet, és szó nélkül távozott.

Egyedül folytatta útját a huszonötödikre.

– Megjöttem! – üdvözölte otthonát, miután a biztonsági rendszer elvégezte az azonosítást, és kinyitotta előtte a bejárati ajtót.

E köszöntésre – munka utáni, stresszoldó üzemmódban – fel kellett volna gyulladniuk a lámpáknak, s a falba süllyesztett hangszórókból pedig fel kellett volna csendülnie a mára választott relaxációs muzsikának, de mind a fény-, mind a hanghatás elmaradt.

Persze tegnap valami finomhangolási probléma lépett fel a különféle funkcióikat vezérlő rendszerben, és a szakszerviz még nem méltóztatott szerelőt kiküldeni, jutott eszébe.

Egyedül Jackie, a robotkutya sietett eléje, buzgón csóválva a farkát helyettesítő elemet. Két héttel ezelőtt, amikor kapta, még mulatságosnak találta a viselkedését, de mára kissé megunta a gépállatot, úgyhogy ügyet sem vetett rá.

Egy gépállat eleinte mulatságos, de hamar megunható

Ledobta a kabátját a nappaliban terpeszkedő kanapéra, és beljebb ment. Néhány utasítást követően a helyiség tizennyolc pontján – melyek közül hat a padlón, hat a mennyezeten helyezkedett el – halványkék fény kezdett derengeni. Az előtörő sugarak összekapcsolódtak, s a pontok határolta teret kisvártatva szelíden irizáló fénytömb töltötte ki.

András a szoba e célra kijelölt helyére ballagott. A feje fölött, s a talpai alatt rejtőző letapogatók működésbe léptek, s az általuk konstruált háromdimenziós kép – önmaga hologramja – csaknem azonnal feltűnt a fény uralta térben.

– Budapest hívja New Yorkot! – szólalt meg, amire – halk kattanás után – ismerős hang felelt a hangszórókból:

– New York jelentkezik! Hívja Canberrát! – A fényfalak között egy keskeny arcú, szigorú szájú férfi, és egy csendesnek és visszafogottnak tűnő asszony képe bukkant elő – András nagyszülei. Kisvártatva harsány hang közölte:

– Itt Canberra! Hívom Malmőt! – és máris négyen álltak a közönyös kék fényben.

(A kissé színpadias bejelentésekre természetesen nem lett volna szükség, egyszerű híváskezdeményezéssel is létrehozhatták volna az audiovizuális kapcsolatot, de valamennyiüket szórakoztatta a dolog: a kilencvenes évek elavult, s megmosolyogtatóan naiv sci-fi sorozatait idézte, amikor különféle űrhajók különféle parancsnokai hasonló módon próbáltak kapcsolatba lépni az idegenekkel.)

A RRVR.18-as mezeje lassan megtelt a Vang-Kuo család tagjaival. Nemcsak Talulah-ot sikerült elérniük – aki egy óceánjárón teljesített szolgálatot mint pincér, s jelenleg éppen Honolulu kikötőjében időzött –, de néhány másodperc erejéig még Kwangot is. Kwang képe aztán megremegett és eltűnt, de ezen nem lehetett csodálkozni, hiszen András harmadik unokatestvére valójában a Luna I-en, vagyis a Holdon létesített bányaállomáson tartózkodott, ahol a regolit után kutató robotok vezénylése volt a feladata.

– Bolxi karxi, 2037! – kiáltották kórusban. Hologramjaik ugyan meg is érinthették volna egymást, de az RRVR.18 egyelőre nem volt képes valódi érzületek közvetítésére, így nem is erőltették. Inkább elénekelték a Felengedő szíveket.

A dal egy, az olvadó Antarktiszon játszódó, 3D-s musicalből származott, és cukkermukker pingvinek, delfinek és fókák kalandjainak bemutatásával a klímaváltozás elleni harc fontosságára kívánta felhívni a figyelmet. A letöltések és megosztások száma alapján ez volt az adott időszak legnépszerűbb zenés tartalma, úgyhogy ezt választották – miért is ne?

Aztán elköszöntek egymástól. András visszaballagott a nappaliba, és kapcsolatba lépett prágai barátnőjével. Néhány nappal ezelőtt ismerte meg egy kiterjesztett netrandin, így korainak tartotta volna meginvitálni a családi összejövetelre. Elküldte neki az apróságot, amire az ünnep alkalmából gondolt, mire a lány – halálfej-mintájú körmeit felvillantva – ellódította élénkzöldre festett haját kékre rúzsozott ajkai elől, és azt mondta:

– Én is toltam egy ajszit! Majd csekkold! – ezzel kilépett a beszélgetésből.

András érdeklődve sietett a nappali falának egy paneljéhez. Megnyomta, mire a panel visszahúzódott, és láthatóvá vált a mögötte meghúzódó üreg – akkora volt, mint egy közepes méretű doboz. Ez a beugró rejtette a VSRS-t, vagyis a küldő-fogadó rendszert, amely lehetővé tette különféle virtuális tárgyak átadás-átvételét.

– Beérkező küldemények! – adta ki az utasítást, mire a kijelzőn megjelent:

„Beérkező küldemények száma: 1”.

– Küldemény fogadása! – szólt, mire a kezelőfelületből kiemelkedett egy hengeres formájú, keskeny valami, s az üreg kellős közepére lebegett.

Hát ez meg mi?, lepődött meg András, s összehúzott szemmel vizsgálgatni kezdte a tárgyat. Ó, hát persze!

– Jackie! Hozzám!

A gépállat engedelmesen odaballagott, mire ő felkapta, és betette a VSRS-nyílásba.

– Küldemény felpróbálása! – adta ki az utasítást, mire a lebegő holmi lejjebb ereszkedett, és megpróbálta körülfogni Jackie jobb mellső lábát. Már-már úgy tűnt, sikerrel jár, ám váratlanul megremegett és visszaugrott a doboz közepére.

„Szinkronizációs problémák!”, figyelmeztette a kezelőfelületen felvillanó hibaüzenet, de úgy döntött, nem törődik vele.

Hiszen az ajándék nem volt más, mint egy kutyáknak szánt ékszer! Jó lett volna tudni, hogyan áll Jackie-nek, ám ez csak a dobozban derülhetett ki, hiszen a lábgyűrű virtuális darab volt, az üregen kívül semmi sem látszott belőle.

– Küldemény felpróbálása! – ismételte meg az utasítást, mire a VSRS-dobozból halk pattanás hallatszott, s az otthona sötétségbe borult.

– Rendszerhiba! Rendszerleállás! – tudatta a lakás valamennyi funkcióját összehangoló számítógép (elavult sci-fi sorozatos nyelvezettel: a központi agy).

– Oka?

– Szinkronizációs problémák!

Francba! A kutyaékszer!

Tudta, hogy a különféle gyártók különféle rendszerű termékei nehezen hangolhatók össze egymással, de abból indult ki, hogy az olyan kicsi és buta apróságok kezelése, mint egy-egy virtuális küldemény, nem okozhat problémát a teljes lakást felügyelő, nagy és okos rendszernek. Nos, ezek szerint mégis!

Valami licenc nélküli bóvlit, vagy vírusos vackot kapott Prágából?, vágott belé. Vagy a nyomorult kutya kialakításával nem stimmelt valami, amit eddig nem vett észre?

Szerette volna működésbe hozni a központi agyat, hogy rendszerdiagnosztikára és Jackie biztonsági szkennelésére utasítsa, de bárhogy próbálkozott is, semmiféle életjelet nem sikerült kiváltania belőle – lakása ellenségesen néma és passzív maradt.

Nem tehet egyebet, mint értesíti a szakszervizt, hogy küldjenek ki egy szerelőt. Vagy egy csoport szakértőt. Vagy akiket kell.

Persze azok alapján, hogy még a korábbi bejelentésére sem reagáltak, meglehetősen sokáig kell majd várnia.

Addig mihez kezdjen? Üljön egyedül az összes funkciójában megbénult, sötét és lassan hűlő otthonában?

Nem, ehhez semmi kedve.

Eszébe jutott, mit mondott az asszony a liftben: este hatkor kezdődik náluk az összejövetel! Legfeljebb besétál mellé a RRVR.14-es vagy .16-os mezejébe (merthogy a családnak tizennyolc pontos rendszere volna, azt kevéssé tartotta valószínűnek), szemügyre veszi néhány vadidegen hologramját, azzal is eltölt némi időt.

Magához szólította Jackie-t – a kutya kissé bizonytalanul állt a lábain, megviselte az iménti rendszerleállás, de engedelmesen odatotyogott hozzá –, és már indult is.

– Ó, hát eljött! – derült fel az asszony arca, miután ajtót nyitott. – Akár az angyal a pásztorokhoz!

– Angyal? Pásztorok? – szerette volna kérdezni, de a házigazda folytatta: – A nagyi kissé szomorú, mert Kifli már nem ünnepelhet velünk. De ne hagyja, hogy ez kedvét szegje! Jöjjön!

– Kifli?

– A kutyánk, tudja.

Ja, a tacskó, amelyik rendszeresen belerondított a liftbe, konstatálta András, miközben követte az asszonyt.

Rengetegen voltak odabent, méghozzá fizikai valójukban. Itt aligha létesítenek RRVR.14-es, vagy .16-os kapcsolatot, tudatosult benne, ám ekkor a jelenlévők rákezdték:

– Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztorok…

Ez valami ének, értette meg. Sosem hallotta még, de ahogy észrevette, a meghívottak köreiben igencsak népszerű volt. Az imént említett angyal és a pásztorok pedig – nocsak, nocsak! – e dal szereplői!

A felfedezéstől felvillanyozódva követte az asszonyt. Újra és újra át kellett vágnia a kisebb-nagyobb csoportokon, ám az emberek csak mosolyogtak, sőt, egy, az anyja karjain ülő kislány még a karjait is kitárta, mintha csak meg szerette volna ölelni – őt, egy vadidegent!

Sehogyan sem tudta hová tenni ezt a gesztust, ám ekkor megritkult körülötte a tömeg, és megpillantott egy ütött-kopott fotelben üldögélő öregasszony. A nagymama a liftből, ismerte fel.

– Bolxi karxi! – üdvözölte.

Az idős hölgy mintha meg sem hallotta volna.

– Kiflicském! – motyogta maga elé, majd hirtelen kitisztultak a szemei. – Kifli? – kérdezte reménykedve.

András követte a tekintetét – a nagymama a hóna alá fészkelt Jackie-t bámulta. S ekkor – önmaga számára is váratlanul – felötlött benne valami.

Talán a mosolygó arcok tették, talán az ének, melynek dallama s szavai egyaránt megérintették, talán a levegőben lebegő, kellemes illat, amit egyelőre nem tudott azonosítani, de halványan ismerősnek tűnt a gyermekkorából… De így vagy úgy, nem sokáig habozott.

Magány ellen jól jöhet egy robotkutya

– Hogyne! Kifli! – bólintott, és az öregasszony ölébe fektette a megunt, gyártási hibával meggyanúsított Jackie-t. Nem igazán tudta, mit mondjon még, de valamit mégiscsak kellett. – Bolxi karxi – préselte ki magából.

A nagyi meg sem hallotta: ujjai gyengéden tapogatták a gépállat testének szintetikus szőrborítását.

– Hát maguk, fiatalok már így használják? – hallotta a háta mögül.

Megfordult – a meghívója állt ott, nevetve. Az öregasszony egyik lánya, jött rá.

– Miért, hogyan lehet még használni?

Az asszony ismét nevetett, szemeit jókedvű szikrák tették fényesebbé.

– Hogy hogyan? Boldog karácsonyt!