„Ez egy underground zenekar” – Új albumot adott ki a Ferenczi György és a Rackajam

Ferencziék eddig sem voltak egy opportunista társaság, de a Rackák a zűrben című lemezük kiemelkedően kompromisszummentes, bátor, érett anyag. Ráadásul meglepően családias is: a Rackajam minden tagjának van saját dala az albumon, amit a saját szája íze szerint csinált meg. Ferenczi Györggyel a lemezről, amerikai és magyar zenéről és zenei kultúráról beszélgettünk telefonon, no meg a mainstreamről és az azon kívüli valóságról. Beszélgetésünk után kaptam a hírt, hogy a muzsikust a Hangszeresek Országos Szövetsége az év zenészének választotta.

A muzsikus a saját kultúra építésének híve, nem a külföldi utánzásának Fotó: MTI/Mónus Márton

A hanganyag mellé nem kaptam sok információt, nem is volt világos elsőre, melyik számot ki énekli, de Ferenczi fölvilágosított: a Dínomdánom Petőfi-versét például Jankó Miklós dobos írta és énekli, a Megint című dal Apáti Ádám basszusgitáros-tangóharmonikás tavaly elhunyt édesapja versének megzenésítése. A Zümmögőt, Nagyálmos Ildikó versét a misztrálos Heinczinger Mika énekli (az ő hangját azért fölismertem), ebben pedal steel gitárt és elektromos szitárt is hallunk. A Népmese bankrablós-betyáros balladája Ferenczi rappelésével olyan, mintha Ganxsta Zolee értelmezné a mindenkori legkisebb fiú történetét – s mint kiderült, tényleg ő írta a szöveget. A Hé, ördög pedig, amiben azt éneklik az ördögnek, hogy „vidd el bankot, védd meg a hazát”, Berta Zsolt verse, Ferenczi szerint a rendszerváltást követő, kapitalizmusban eltöltött időt summázza. A Teljességgel kizárt című, Black ­Sabbath-os vagy zeppelines stílusú Lackfi-vers szintén markáns társadalomkritika.

– Játszottak már korábban is ilyen punkos hangvételűt?

– A Petőfi-lemez tele van ezzel! Akasszátok fel a királyokat… Érdekes, mert van ez a blokk a lemezen: a Népmese, a Hé, ördög meg a Teljességgel kizárt. Egy hangnemben van, D-dúrban. A lemez a TranSoulvania kalotaszegi hajnalijával, a szerelemmel indul, aztán jön a Butterfield Blues Bandes Dínomdánommal az éjszaka, borozás, bulizás. Azután az említett hármas blokk következik, és mivel nem akarjuk üzemszerűen komolyan venni magunkat, azt mondjuk, elég a társadalomkritikából, keressünk egy természetesebb életformát: jön Mika a Zümmögővel, és ezzel elkezdődik egy kísérletialbum-szerkesztés. Aztán a Megint, ami a családról szól: hogy mi mindent lehet elbukni a családdal és mi az igazán fontos. Majd a Roll Over Tavaszi szél…

– …ami a zeneiparról, a show-busi­nessről szól, arról, mi kell a népnek. Ez már kultúrpolitikai kérdéseket vet föl.

– Igen, és a kérdésekre mostanában kezd néhány szimpatikus válasz is megszületni. Először a rendszerváltás óta eltelt harminc év alatt. De én nem tanulságokat szeretnék levonni, inkább kérdéseket fölvetni, a gondolkodás már a kedves közönség dolga. Értelemszerűen mi is gondolkodunk ezen, de nem vagyunk messiások. Ez egy underground zenekar, az indokoltnál nagyobb sikerrel és ismertséggel. De nem szeretnénk mainstreammé változni, mert az kinyírná ezt a családi jellegű muzsikálást.

– Azt énekli: menj föl a YouTube-ra, ott van minden Bartóktól mostanáig. De nem inkább az eredeti tájegységbe kellene elmenni?

– Egy zenésznek nem feladata ismerni minden adatközlőt és tájegységet. Kodály Zoltán országában, akinek hangszer van a kezében, mind tud arról, hogy van népzene. Itt azzal van a baj, ha érdekből használnak föl valamit, anélkül hogy a környezetében megismernék a dolgokat. A népzenésznek nem szabad a magáét eljátszania bluesban, ha nem tudja, mi a blues. Ugyanúgy nem szabad nekem eljátszani egy széki négyest, amíg nem ismerem az eredetit a maga környezeté­ben. És ettől nem kell egy rock and roll zenésznek népzenesznobnak lennie, nem kell professzorrá változnunk, de egyet-kettőt azért lehet beljebb lépni, el lehet nézni táncházba.

– És aki fölmegy a YouTube-ra, elmegy táncházba is?

– Én húszéves koromban teljesen véletlenül találkoztam a táncházban a saját kultúrámmal. Azóta sok embert fűztem már, hogy jöjjön el velem; mindenkivel úgy mentünk el hajnali 4-kor, hogy atyaisten, ez micsoda? Igen, így szeretünk játszani: nyersen, kegyetlen erősen… Amerikai hangmérnököket is vittem már sokszor táncházba, megérne egy külön interjút a reakciójuk.

A muzsikus a saját kultúra építésének híve, nem a külföldi utánzásának
Fotó: Havran Zoltán

– Apropó, Amerika! A cowboykultúra meg a betyárkultúra önöknél ölelkezik. De azért a cowboyromantika jórészt hazugság, és nyilván a betyárromantika is az, de a pásztorművészet évszázados hagyománya már nem az – ahogyan az sem, amikor Johnny Cash énekel. Hogy látja ezt a különbséget?

– Nem kell rangsort tenni Woodstock vagy Kalotaszeg közé. A világra nézve előbbi nagyobb kulturális hatást fejtett ki. Nekünk az utóbbi mégis többet mondhat, de ez sem igaz, mert a Póka Egon-féle iskola felől közelítve Woodstock az életemben minimum ötven százalék, pedig harminc éve járok táncházba. Voltam Woodstockban, és nem vagyok se sznob, se turista, de azért fölszálltam James Brown turnébuszába, és olyan hippikkel muzsikáltam együtt stúdióban, akiket mintha ’69 óta ott felejtettek volna. Ez nem verseny kérdése. Nekem tökéletesen megfelel, hogy a saját kultúrám és Woodstock között próbálok kapcsolódási pontokat találni, és találok is. Ezt ennél nem is akarom továbbgondolni. Vannak coloradói farmer barátaink, akik elevenen őrzik a maguk kultúráját – mindenkinek van hangszere, és tudnak is rajta játszani! Kelet-Kentuckyban ülünk egy családnál éjjel 2-kor bewishkyzve a konyhában, és elmesélték, hogy van a városban egy elképesztő fazon, egy buszvezető, írtak róla egy nótát, hallgassuk meg. És eléneklik, elgitározzák. Nem virtuózok, de a saját népzenéjüket játsszák készségszinten. Nálunk ilyen nincs, Amerikának meg nem ismerik ezt a részét az emberek. Nem kell lenézni az amerikai kultúrát, mert a zenei kultúrájuk például parádés.

– A lemez utolsó dala, a Sirató, szabályos végrendelet, és a végén elvisz az ördög. Már másodszor van a lemezen az ördög a falra festve.

– Ez egy ilyen időszak, ezért Rackák a zűrben 2020 a lemez címe. De igazából nem tragédia történik, hanem nagy átrendeződés. Ez sem búcsúlemez, hanem a dolgok átértékelése. A rendszerváltás óta felépült egy torzszülött zeneipar, borzalmas, koncepciózus tévedésekkel, és ez most megszűnik. Ideje volt. Sok előnnyel járhat, ha okosak az emberek és össze tudnak fogni. Ez Magyarország, nem valami gyarmat. Bízhatunk a saját kultúránkban, nem kell az európai show-business még butább verzióját felépítenünk. Sajátot kell építeni. Nekem a zene nem ipar, nem vagyok iparos. Amikor ezt először kimondták, azonnal tudtam, hogy nem akarok a része lenni. Nem refrént meg dalokat árulok, hanem muzsikálok. Belső kényszer alapú alkotás: olyan, amilyen, én ezért mindig vállalom a felelősséget, mert ott állok a színpadon, utána meg ott állok a büfében. Felelősségre vonható vagyok. Most lehetőség van a dolgok átértelmezésére és olyasvalami felépítésére, ami mindenkinek jó. És tegyük hozzá:

Magyarországon tízmillió emberből a táncházmozgalomnak négyszázezer igazolt tagja van. Ez százezer családot jelent. És ez befelé szerveződő közösség, amely nem kíváncsi a kereskedelmi világra. Ezek az emberek bebizonyították, hogy nem kötelező behódolni a mainstream szemléletnek. És közben nem alkalmatlanok a világra, mert mindenki dolgozik, van pénze megvenni a táncházba a jegyet, meghívni a barátait egy italra. Ez munkaalapú közösség, amelyben nem vagy senki, ha nem tudsz eltáncolni egy legényest. És a saját legényesed tíz év meló. De ők nem holnap akarnak gazdagok lenni, hanem így akarnak élni. Ez is bizonyítja, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a reklámokkal szétbombázott, hazug médiavilágnak, mert a szemünk láttára nőtt egy ilyen közösség, és ez a 70-es évek óta tart. Én egy olyan közösségnek vagyok a partvonalán, amelyik érték- és munkaalapú, nem bankkártyaalapú. De ez nem jelenti azt, hogy be kell záródnunk: olvasni kell, tanulni kell, nyelveket tanulni, sportolni kell. Ne féljünk a világtól!