Fék nélkül, reménytelenül

A magyar filmtörténetre nem igazán jellemző, hogy valamiféle szürreális helyzetből indul ki az elmesélt történet, amelyet ráadásul mindenki teljesen természetesen fogad, illetve aki nem így, az is talál rá valamiféle – ha nem is mindig megnyugtató, de – reális magyarázatot. Pedig az, hogy Gárdos Péter 2001-es, Az utolsó blues című filmjében elromlik a fék, Isten büntetése. És az is az, hogy addig kell menni ezzel az elromlott autóval, amíg a főszereplő szembe nem néz önmagával.

Gárdos Péter pálcát tör főszereplője fölött azzal, hogy nem menti meg. A nézőben pedig megfogalmazódik, hogy nem egy önmagát kereső szerencsétlen emberről van szó, hanem egy gazemberről, akinek esetében már csak arra kell rájönni: vajon miért és mikor lett ennyire tisztességtelen? A főszereplő ugyanis egyrészt lop (közös vagyont), másrészt hazudik (folyamatosan és mindenkinek), harmadrészt visszaél mások érzelmeivel (becsapja a szeretett nőket). A karaktert a feleség figurája árnyalja, aki szintén félrelép (valószínűleg érzelmi elhanyagoltsága, temérdek magányos estéje miatt), de ő folyamatosan küzd a lelkiismeretével. Benne még van nyoma az erkölcsi törvénynek. A kettős életet élő kalandor viszont nyomokban sem mutat némi kis érdeklődést sem a legfontosabb erkölcsi törvények iránt. Azt is mondhatnánk, hogy ő a legmodernebb kor (posztmodern kor utáni apokaliptikus állapot) hőse. A szabad ember. Neki soha nem kell rálépni a fékre, nem kell megállni, önismeretet gyakorolni, lélekkel és erkölccsel foglalkozni. Neki csak menni kell. Fék nélküli öngyilkos rohanásban, ledózerolva mindent és mindenkit, aki szembe talál jönni. A film végén a már halott apa kérdezi megidézett szellemként: – Meg se kérded? – így az apa. – Mit? – kérdezi a főszereplő. – Azt, hogy ki vagy te? – szegezi neki a kérdést az apa. Mire egészen pontos választ kap: – Azt tudom, hogy ki vagyok én. Mindannyian tudjuk.