Csak annyi vagy, amennyit az adott szavad ér

A tárcaíró azt látja, hogy az idősebb nemzedék még akkor is tudja, mennyit ér az adott szó, ha valamiért nem tartja meg az ígéreteit.

a ugyanis senki nem veszi komolyan azt, amit mond, mástól se várhat hasonlót. Fotó: 123RF

A tárcaíró azt vette észre a környezetében, hogy egyre kevesebbet ér az adott szó. Az emberek ígérgetnek, sőt kifejezetten divat lett mindenre azt mondani, hogy rendben van, aztán az eszük ágában nincsen az, hogy meg is valósítsák, amit megígértek. De vajon miért lett divat mindez? A tárcaíró már napok óta ezen gondolkodik, és arra jutott, hogy valószínűleg azért, mert kifizetődőbb. Kifizetődőbb konfliktus nélkül rögtön rávágni mindenre, hogy rendben, sőt „okés”, aztán nem tenni semmit. A tárcaíró minderről azt gondolja, hogy hülyére veszik egymást az emberek, és ez nincs így jól. Ráadásul, ha ezt látják a gyermekeink, ha ilyen minták alapján szocializálódnak, akkor minden elveszett. Mert az idősebb nemzedék még akkor is tudja, mennyit ér az adott szó, ha valamiért nem tartja meg az ígéreteit. Egyébként ez is, mint oly sok minden, a kommunizmus „áldozata”. Mármint az adott szó. A kommunisták nyírták ki az őszinte beszédet, mert az ember nem mondhatta, hogy valami nincs rendben, akkor ugyanis fekete autóval jöttek érte, hogy készségesen leverjék a veséjét. Úgyhogy azt mondogatta mindenki itt negyven évig, hogy persze, persze, rendben, aztán nem csinált senki semmit, illetve a semmit azt nagyon csinálta itt mindenki, de a szavát nem tartotta be. Szinte közmegegyezés lett abból, hogy az adott szónak nincsen értéke, mindenki mond mindenfélét, csak az igazat, azt nem fogja, mert sok mindent lehet egy puha diktatúrában (vagy az ördög tudja, miben), de igazat mondani biztosan nem.

Ha senki nem veszi komolyan azt, amit mond, mástól se várhat hasonlót
Fotó: 123RF

Ezt a súlyos örökséget visszük most tovább, cipeljük meggörnyedten, és ha valaki szeretne valamit tőlünk, annak azonnal, lelkiismeret-furdalás nélkül a képébe vágjuk, hogy persze, rendben, „okés”, és közben gondoljuk, hogy majd éppen neked fogok itt bármit is csinálni. – Nem adom a szavam, mert nincsen szavam, elvették a kommunisták, leverték az igazság veséjét, ha meg oda az igazság, akkor nem lesz itt Mátyás király, meg senki sem, ne is jöjjön ide senki rendbe tenni a dolgokat, mert azokat most már soha nem lehet rendbe tenni, szétesett, eltörött, mint Ady Endrének a minden Egész – gondolják sokan. Pedig ez nincs így. Már harminc éve nincs így. Harminc éve állították vissza a népek az idő szekerét a rendes kerékvágásba. Harminc éve, hogy nem üldözik az erkölcsi alapelveket széles rétegeknek megtanító egyházat, harminc éve, hogy visszanyerte létjogosultságát az adott szó. Harminc éve, hogy bárki elmondhatja az igazát, és akár igaza van, akár nincs, nem lesz belőle baja, nem jön a fekete autó, hogy leverjék a vesét. Úgyhogy vissza kell állítani az adott szó becsületét. Ha ugyanis senki nem veszi komolyan azt, amit mond, mástól se várhat hasonlót. Ha viszont mindenki összevissza beszél, akkor bábeli lesz a hangzavar, és előbb vagy utóbb az égig ér majd. Úgyhogy a tárcaíró azt gondolja, azonnal vissza kell állítani az adott szó becsületét. Már így is felnőtt egy generáció, amelyik igazából nem is érti, minek pazarolja minderre a tárcaíró a nyomdafestéket.