„Időkapszulákat készítettünk. Leveleket, amelyeket csak harminc év múlva bonthatunk fel, barátsági fogadalmakkal és jóslatokkal a jövőnkre vonatkozóan. Az ő esetükben egész jól beigazolódtak. Mindketten ahhoz mentek feleségül, akit már akkor a jövendőbelijüknek gondoltak, és olyan nevet adtak négy-öt gyereküknek, amilyet elterveztek. Boris María, Xavier Antonio. De mind Quena, mind Conchi meghalt a forradalomban, jóval mielőtt eljött volna a boríték felnyitásának ideje. A rám vonatkozó jóslatok mind tévedtek. Férjhez mentem és gyerekeim is lettek, míg a jóslat szerint egyedülálló újságírónak kellett volna lennem, aki egy lift nélküli házban lakik, valahol Manhattanben. Igaz, most egyedül élek egy lift nélküli házban”, olvashatjuk Lucia Berlin – a valaha élt egyik legnagyobb novellista! – Útvonal című elbeszélésében.
A magyar olvasók először a Bejárónők kézikönyve című kötetben találkozhattak ezzel a páratlan életművel, de nemrég – szerencsénkre – megjelent az Este a paradicsomban – Újabb történetek című kötet is, amelyik amellett, hogy jelentős mennyiségű novellát tartalmaz, közli a szerző különleges naplóját és levelezésének egy részét is.
Lucia Berlin – akinek súlyos gerincferdülése mellett saját alkoholizmusával is meg kellett küzdenie, plusz három igen problémás férj mellett kereste a boldogságot – mindössze három kötetet jelentetett meg életében (1936 és 2004 között élt), de ezekben a kötetekben minden szöveg az irodalom csúcsa. Azok az olvasók, akik hozzám hasonlóan beleszerettek a Bejárónők kézikönyve elbeszélései alapján megképződött világba, az Este a paradicsomban novelláival újabb adag szerhez/alkoholhoz jutnak – de a jelen kötetnek még az is nagy hozadéka, hogy közli a szerző helyszínekhez kötött, különleges hangulatú naplóját.
Ebből aztán pontosan láthatjuk és megtapasztalhatjuk (sőt meg is tanulhatjuk: a hallgatóimnak rendszeresen feladom, hogy írjanak Lucia Berlin-szerű novellát), hogyan válik egy hétköznapi élmény irodalommá: a naplójegyzetek között ugyanis rendre megtaláljuk a kötetben ezeknél korábban szereplő novellák „életbeli” eredetijét. Rengeteget lehet innen ellesni abból, hogyan párol a zseni irodalommá egy mégoly semmitmondó eseményt is. Egy példa a sok közül:
„Ralph és Bernie a mai napig barátok. Én is jól kijöttem Marjorie-val. Jó lány volt, egyszerű. A Piggly Wiggly szupermarketben dolgozott csomagolóként, és gyakran főzött virslis babot meg hasonlókat. Egyik reggel lelkesen újságolta, hogy ágyban fekve is feszesre tudja húzni a lepedőket, most jött rá. Aztán csak óvatosan kibújik oldalt, és betűri ott is. Időt takarít meg! Félretette a vajpapírt, tepsiket kent ki velük. De miért vagyok ilyen kicsinyes? Hiszen szerettem.”
Ez a gyilkos humor, már-már szarkazmus máshol is visszaköszön:
„…a fiam szocialista, eljövendő forradalmár. Tipikus chilei anarchista, aki a tömegek siralmas helyzetéről értekezik, míg az inasa kikeféli a kabátját.”
Lucia Berlin naplójegyzetei egy pont nélküli mondattal érnek véget, mivel halála miatt nem tudta befejezni az adott részt – a befejezetlen művek a Svejk és Benedek Elek utolsó szavai óta felkavarnak és megrendítenek, nem volt ez másképp itt sem. Lucia Berlin mint emberi jelenség is felkavaró, az irodalmi érdemein túl. A szenvedélybetegség feldolgozása (mely teljes egészében a Bejárónők kézikönyvének a sajátja) olyan mélységekig jut el, amilyenhez fogható módon csak Csáth Géza tudott (nyilván szándékán kívül vagy azon felül) írni, meg természetesen Bulgakov és Hubert Selby a témáról.
