Joós Kata hazaköltözött a globalizálódó Egyesült Államokból

A nyolcvanas évek közepén, harminckét esztendős korában döntött úgy, hogy kiköltözik az Egyesült Államokba, mivel a szocializmus nem kedvezett sem a szabadságvágynak, sem pedig a művészi önkifejezésnek, pedig Joós Kata életének már akkoriban is ez volt a két csapásvonala. Közel három évtized alatt filmbe illő események sora zajlott le mind a magánéletében, mind pedig karrierje terén, ma mégis újra itthon él és alkot.

Joós Kata festőművész hazaérkezése előtt másfél évtizeddel már érezte és tapasztalta, hogy olyan változások mennek végbe, amelyek nagyon rossz irányba viszik a világot. Tudta, hogy vissza kell térnie Magyarországra, ahol ezek a folyamatok még kevésbé bontakoztak ki, de sikeres karrier­je miatt addig halogatta az indulást, amíg végül Istentől meg nem kapta az utolsó lökést. Ne szaladjunk azonban ennyire előre, mert ami odáig történt, az is megér egy misét.

A szocializmus derekán a képzőművészeti főiskolát végzett fiatal festő egy technológiai tervezőintézet vezető grafikusaként dolgozott. Főnöke – ahogy akkor megszokott volt – felsőfokú végzettség nélkül került vezető pozícióba, a behatárolt feladatkör pedig semmilyen teret nem biztosított a kreatív alkotómunkához. Művészi szabadságról amúgy sem nagyon lehetett beszélni akkoriban. A fiatal művész úgy érezte, a tengerentúlon vár rá a lehetőség, amely tehetsége kibontakoztatásában segítséget nyújthat.

1985-ben sikerült is eljutnia Chicagóba, majd onnan Kaliforniába. Művészi talentuma angoltudás és ismeretség nélkül is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy mindenhol marasztalják és segítsék előmenetelét. Először a kaliforniai Magyar Házban kapott támogatást, ahol minden pozitívum ellenére kellemetlenül érintette, hogy sok magyar rosszallóan beszélt a hazájáról.

– Azt tapasztaltam, hogy sokaknak nem volt helyén a szívük, és mintha elfelejtették volna, hol születtek. Magyarország nekünk olyan, mint az anyánk, ezért ha az országot szidod, olyan, mintha a szülőanyádat ócsárolnád. Legyen akármilyen a politikai helyzet, az nem indokolhatja, hogy rosszat mondj a hazádról – mindezt olyan hévvel és beleéléssel mondja, mint az anyja védelmére kelő gyermek.

– Úgy érzem, Isten segített végig az utamon – vallja, s miközben hallgatom, egy megvalósult amerikai álom bontakozik ki előttem, amely csak­ugyan bővelkedett az égi segítségben. Nem telt el sok idő, és már egy San Diegó-i galériának festett egyedi módon, szórópisztollyal. Az igazi szenvedélyének azonban, amely később végigkísérte életét, egy helyi mexikói étterem adott teret először, ahol spontán módon kezdett portrékat rajzolni, és, mint mondja, hullott a pénz az ölébe. Kiderült, hogy nagyon rövid idő alatt képes klasszikus portrét készíteni, akár beszélgetés közben vagy izgő-mozgó gyermekekről is. Ez volt az a pont, amely egy csaknem három évtizedes személyes sikertörténet kezdetét jelentette.

Joós Kata festőművész és modellje
Fotó: Peter H. Rosen

„Magic – vagyis varázslatos – vagy” – mondta neki egy helyi grafikus, aki bemutatta annak az angliai származású férfinak, aki még aznap este meg is kérte a kezét. Férjével hét éven keresztül hajózott az Atlanti-óceánon és a Karib-tengeren, miközben az alkotómunkát sem hanyagolta. Utazásai során művei megjelentek Texas, Louisiana, Alabama és Florida különböző galériáiban, sőt a Bahamákon és a Dominikai Köztársaságban is. Miamiban úgy híresült el, mint a festőnő, aki mozgó hajón alkot. Igazán azonban nem tudta kibontakoztatni művészetét, mert ahhoz sehol nem időzött eleget. St. Martinon vált biztossá számára, hogy egyetlen igazi szerelme van, mégpedig a művészet. Így elköszönt a vándorélettől, azzal együtt a férjétől is, és stúdiót bérelt a szigeten.

Az újabb változást egy természeti katasztrófa hozta meg a Luis hurrikán képében, amely után két hónapig sem víz, sem áram nem volt a szigeten. Joós Kata végül a Hawaii-szigeteken kötött ki, ahol olyan neves hotelekben dolgozott rezidens művészként évekig, mint a történelmi King Kamehameha vagy éppen a Marriott. Mint mondja, itt talált igazán magára a művészetben.

– Voltak ugyan gyűjtőim és rengeteg megrendelést kaptam, de a hírnév soha nem érdekelt. Egy óra alatt bárkit lefestettem, és rájöttem, hogy ezzel boldoggá tudom tenni az embereket.

Mivel soha nem bírta a kötöttséget és a korlátokat a művészetben, a nagyobb galériák ajánlatait elutasította, ahol – mint mondja – rabszolgaként dolgoztatják az embert, megmondják mit, hogyan és mivel fessen, és apró galériákkal szerződött a hotelbéli munka mellett. Úgy véli, meg kellett elégednie egy kisebb nyereménnyel az élet nevű játékban, mivel a becsületes utat választotta. Ez az út pedig végül visszavezette Magyarországra.

Tizenöt éven keresztül halogatta a hazatérést, ugyanis művészként megtalálta a helyét, azonban egyre több jel utalt arra, hogy változóban van a világ, és a változások nem jó irányba mutatnak.

Az utolsó lökést egy szentmisére igyekezve kapta, amikor valami megcsípte a fűben. A sokszoros, de minduntalan hatástalannak bizonyuló antibiotikumos kúrák, majd a gyógyszeres kezelésekből adódó szövődmények döbbentették rá, hogy végérvényesen elérkezett az ideje a hazatérésnek. A kezelések alatt tapasztalta meg saját bőrén, hogy a gyógyszeripar a világ legnagyobb üzlete, és a gyógyszergyárak nem az egészség visszaállításában érdekeltek, ugyanis abban nincs pénz.

Beszélgetésünk végén érdekes párhuzamot von az egészségügy és a modern művészet, valamint a műkereskedelem között. Ahogy az emberek gyógyszerezése, úgy a mai hivatalos művészet sem szól már másról, csak hogy minél többet lehessen keresni vele, miközben nem veszik észre, hogy ha így folytatják, a klasszikus művészet el fog tűnni. Régen a művészet elválaszthatatlan volt Istentől, a vallástól, már az ősember ábráinak is a hit volt az alapja. Joós Kata szerint ma éppen az ellenkezője érhető tetten; a modern kori művészet nem a szépségről, a harmóniáról, a lélekről szól, hanem egyenesen ördögivé vált.

– Ma minden az eredeti kultúra, a régi civilizáció teljes letiprásáról és tönkretételéről, történelmünk semmibevételéről szól.

Mint mondja, ez a folyamat nyugaton sokkal előrehaladottabb; a művészettörténetről még a hivatásosaknak sincs fogalmuk, az istenhit pedig már nyomokban sem fedezhető fel az alkotómunkában.

– Akkor már inkább a portréfestészet, mint hogy eladjam a lelkem – hangzik az egyszerű summázata egy művész korántsem egyszerű élettörténetének, aki – saját bevallása szerint – akárhol is élt, a hazaszeretet mindig benne buzgott.