Vikidál Gyula első szólólemeze eklektikusra sikeredett

Vikidál Gyula harminchat éve megjelent első szólólemeze igencsak eklektikusra sikeredett, ami tekinthető előnynek és hátránynak is. Mert bár való igaz, hogy van azon minden, mint a búcsúban, opera-betétdal kettő is, rockopera, kemény rock, régizene és még egy anyák napi dal is, a zenei megoldások igenis nagyszerűek.

Vikidál Gyula egy Beatrice koncerten 1978-ban Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a lemez ugyan nem tekinthető a rockbálvány legnépszerűbb lemezének, de található rajta sláger is. Óriási és neves közreműködői és szerzői gárda – többek között szimfonikus zenekar, az Operaház férfikórusa, pop-rock- és dzsesszzenészek garmadája – dolgozott azon, hogy minél többekhez eljusson ez a korong, miközben Vikidál Gyula énekével csak a szívét dobta elénk.

Opera a négyzeten

Egy meglehetősen lassú és ennek megfelelően még lassabban kibontakozó operadallal, a Saint-Saens által írt Sámson és Delila című operából az öreg zsidó áriájával nyit a lemez. A francia zeneszerzőnek egyértelműen ez a legsikeresebb operája – sokak szerint az egyetlen sikerműve ebben a műfajban –, ami ráadásul eredetileg oratóriumnak készült, s ez sok helyütt ki is hallható a darabban. A Hála az Úrnak, zengjen az örömének címre keresztelt, Radó Antal által magyarra fordított dalban sokáig csak a vonósokat, majd a férfikórust lehet hallani, és valahol úgy a tétel középső harmadának elején lép be maga a szólóének. Vikidál a baritonoktól szokatlan alsó C-vel is jól megbirkózik, orgánumát akár az Operaházból is többen megirigyelhetnék. Tulajdonképpen nem lehet hibát találni a dalban, ugyanakkor el kell ismerjük: nem egy tipikus nyitószám, valószínűleg ha újragondolnák 2020-ban a lemez szerkesztését, nem ezt tennék az elejére. A dalnak ugyanakkor megvan a maga lüktetése, és a végén valóban megtörténik a katarzis is, az örömében Istennek hálát adó kórus, élén Vikidállal a zsidók filiszteusok feletti győzelmét és a rabságból való szabadulását ünnepli.

Egy szinte operaközhellyé vált dallal, a Gounod Faustjából vett legnagyobb slágerrel, Mephisto rondójával folytatódik a nagylemez, ami már itt-ott átveszi a populáris zene stílusjegyeit – a tempó feszesebb az eredetinél, a ritmusszekció vérfrissítése is ezt támasztja alá –, igaz, nem írja át a darabot, csak megfűszerezi, ami ebben az esetben jól is áll neki. Vikidál ebben is nagyot énekel, a rockrajongók pedig egyik ámulatból a másikba esnek, addig ugyanis ilyen irányú kvalitásait az énekes nemigen csillogtatta meg, és itt most először bizonyosodik be, hogy az operaszínpadokon is megállja a helyét. Bár az ortodox operarajongók közül lehetett fanyalgó hangokat hallani a lemez megjelenésének idején, miszerint suszter maradjon a kaptafánál, de valószínűleg Vikidálnak a suszterről inkább a nagy kezdőbetűs Schuster, a korábbi zenekarvezetője juthatott az eszébe. A stílszerűen hatalmas hangerővel előadott darabot biztosan lehetett volna iskolázottabban előadni – Vikidál korábban Ákos Stefinél tanult énekelni, de nyilván nem az operairodalmat vették át a legtüzetesebben –, de az akkor még színtiszta rockerként elkönyvelt énekestől ez így volt igazán autentikus. A pénz istenítése feletti felháborodást nagyon jól visszaadja előadásmódja,

a számtalan hajlítással jól megbirkózik, ahogy az óriási hangterjedelemmel is, és az énekhangja nagyon jól harmonizál a dinamikus vonósokkal.

Pilátus, Deep Purple, régizene

Vikidál Gyula ezután a rockopera felé veszi az irányt és elénekli a Jézus Krisztus Szupersztárból Pilátus álmát, amit majd megtesz egy év múlva a Rock Színház lemezén és hazai ősbemutatóján is, egy verssor végét nem számítva ugyanabban a prozódiában. A kifejezetten lírai szerzemény meditálásra készteti a befogadót arról, hogy vajon Pilátusnak mekkora és milyen szerepe van Jézus életében, illetve magában a megváltásban és persze arról is, miféle lelki folyamatokon kellett átesnie a Római Birodalom júdeai helytartójának ahhoz, hogy a híres-hírhedt kézmosástól, azaz a felelősség áthárításától eljusson odáig, hogy belássa: neki is része volt Jézus keresztre feszítésében és halálában. A drámai hangvételű zeneszámban az ének a bontott akkordokat játszó akusztikus gitárral szólal meg, míg a szintetizátor és a vonósok szerényen háttérben maradnak. A dal végén jól áll Vikidálnak az is, amikor suttogva énekli a végkövetkeztetését.

A korabeli kritika a szemére hányta, ugyanakkor a lemez koncepciójába abszolút belefér, sőt másként talán el sem lehet képzelni, hogy a Deep Purple Szerencse katonája (Soldier of Fortune) című számát nem az eredeti lírai hangvételben, hanem keményebben, fémes gitárhangzással játsszák, már csak azért is, mert eddig ez a stílus hiányzott a korongról, és a hallgató már-már attól tarthatott, hogy Vikidál teljesen elhagyta a pályát. De nem így történt, itt az énekes újfent megcsillogtatja énekbeli tudását. Bár a Deep Purple-nek ez az egyik leghíresebb balladája, amit 1974-ben a Stormbringer című lemezük utolsó tételeként tartunk számon és már David Coverdale énekli, ezt a dalt jogos volt feldolgozni tipikus hard rock nótaként, ami a hangszerelést dicséri. (A lemezen egyébként Kovács György volt a hangmérnök-producer és az egyébként billentyűkön is játszó Márta István karmester minden bizonnyal a komolyzenei tételekbe szólt bele fajsúlyosabban, noha a hangszerelést konkrétan nem tüntették fel a lemezborítón.) A középtempós számban a versszakok alatt ugyan visszafogottabb a gitár és a refrénben is előnyt élvez a billentyű, de az összekötő részeket a fémes hangzás uralja és az alapok is ezen a hangszínen szólalnak meg. A már egy ideje közülünk hiányzó Varga Mihály írta a magyar szöveget, ahogy Varga Miklós Európáját is. Ő a ferencvárosi Dési Huber István Művelődési Ház igazgatójaként került kapcsolatba Vikidál zenekarával, klubot biztosított a csapatnak, így került képbe a szólólemezen is. Ha az ebben a dalban végső szentenciaként elhangzó „Szeresd azt, ki néha hozzád fordul” szlogent mindenki elfogadná, nagy valószínűséggel kitörne a világbéke, amiért a hatvanas évek hippimozgalma is indult.

A B oldal első száma dramaturgiailag lemásolja az A oldalt, ez is nagyon visszafogottan indul Tinódi Lantos Sebestyén Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról című dalával, amit Benkő Dániel lantművészete interpretál az utókor számára. Az abszolút akusztikus, ötszáz évvel ezelőtti történéseket feldolgozó darab nehezen emészthető a rockzenén edzett füleknek, ugyanakkor többszöri meghallgatás után élvezetet tud nyújtani. A reneszánsz dal a Magyarország három részre szakadását megpecsételő Buda várának csellel való török általi elfoglalását meséli el, kifejezetten azzal a céllal, hogy a korabeli lakosság tudomást szerezzen a tőlük több száz kilométerre zajló csatákról, történésekről. Az énekes-lantos munkáját tehát Benkő Dániel és Vikidál Gyula megosztotta egymás között,

duettjükből a mai diákság nemcsak a szomorú magyar történelmi eseményről szerez tudomást, hanem arról is, hogy miként is hangozhatott a korabeli „könnyűzene”.

Talán ez a dal még váratlanabb az operáknál is, de ha az énekes sokszínűségének bemutatása volt a cél, akkor teljesítette küldetését.

Aki csak a szívét dobta elénk

Egyértelműen a lemez utolsó harmada tarthatott igényt a szélesebb közönség legnagyobb figyelmére, a tragikusan korán, 53 évesen elhunyt Ratkó József költő Zsoltár című versét Koltay Gergely, a Kormorán vezetője zenésítette meg, és a mai napig az iskolai vagy egyéb anyák napi műsorok biztos pontja, többek között azért, mert az anyukák szívéhez szól, amikor azt énekli Vikidál, hogy „Adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját”. A szinte táncdalos slágerességű dal mégsem csöpögős, hanem szívhez szól, igaz, ha nem ismernék a szerzőket, valószínűleg elég kevesen tippelnének arra, hogy ezt a számot a Kormorán tagjai is kísérik, annál jobban felismerhető viszont benne Dés László szaxofonjátéka, valamint a dal végén az elhalkuló részben Cserháti Zsuzsa dúdolása. A következő szám egy tipikus P. Box-kompozíció, úgy látszik Vikidál bandájának az 1985-ös esztendőben több olyan dalt is kellett produkálnia, amely nem kerülhetett fel az együttes abban az évben megjelenő, soron következő harmadik, Ómen című nagylemezére (lásd a Mondd, mit ér egy falat kenyér? című, az afrikai éhezők megsegítésére létrejött koncert alkalmából született albumot, amelyen szintén egy azóta elfeledett dalt játszottak). A Nehéz idők bármelyik P. Box-lemezen elférne, amelyet a Petőfi rádió akkori lemezbemutató műsora kicsit ugyan lehúzott, pedig a Gombócz Lajos által írt szöveg akár váteszinek is tűnhet. Az apokaliptikus képek sorozata a Biblia Jelenések könyvében is szerepelhetne, és a „kordonok közt emberek” megfogalmazás hallatán a tévéhíradókból akkoriban is közzétett tüntetések, közel-keleti háborús konfliktusok ugyanúgy bevillanhatnak, mint az éppen abban az évben a brüsszeli Heysel Stadionban bekövetkezett futballtragédia. Ami talán még szembetűnőbb, az a „felülről ólom esőz, elbújni már késő” mondat, ami furcsamód alig egy évvel előzte meg a csernobili atomkatasztrófát. A dal a kemény rock paneljeiből építkezik, de egyrészt Bencsik Sándor invenciózus gitárjátéka – ami ebben az esetben nem feltétlenül a túlságosan virtuóz megoldásokat, sokkal inkább az érzelmes játékot helyezi előtérbe, ugyanakkor hangról hangra kidolgozott –, benne a szólóval, valamint Vikidál dalvégi falzett-sikolya a legszebb P. Mobilos-Dinamitos éveket idézi, már ami az énektudást illeti.

Az 1985-ös szólólemez borítója

A nagylemez slágere egyértelműen a Csak a szívemet teszem eléd című Presser-dal lett, noha rejtély, hogy miért ezen a címen jegyezték be Sztevanovity Dusán szövegét, hiszen egyetlen alkalommal sem hangzik el ebben a formában a címben szereplő mondat, hanem inkább úgy, hogy „Csak a szívemet dobom eléd” vagy „Csak a szívemet adom eléd”. Ebben a számban a P. Boxon kívül Somló Tamás kivételével az egész LGT is játszik, Bencsik Sándor Karácsony János mellett gitározik, ahogy Cserháti István is Presserrel billentyűzik. A zakatoló gitár alaptémája monotonitása miatt mászott bele a korabeli hallgatóság fülébe, de a közbe-közbevágó éles billentyű is megkülönbözteti a többi megszokott hard rock számtól.

A dal csúcspontja azonban kétségkívül a pianóban előadott monológ, hosszú szintetizátor felvezetéssel, a végén kitartva a magas C-t olyan hangerővel, amire ilyen művészi fokon és hangszínnel ebben a műfajban akkoriban minden bizonnyal csak Vikidál Gyula lehetett képes.

A zeneszám mindezzel együtt egy mívesen elkészített rockzenés szerelmi vallomás (amit érdekes módon nem sokkal ezután Katona Klári is feldolgozott), s ez egyébként sok férfiú gondolatával egyezhetett.

A nagylemezen sokan dolgoztak együtt, az említetteken kívül mások mellett Németh Alajos, aki a Bikini előtt együtt zenélt Vikidállal a Dinamitban, és most eljött egy kicsit játszani nemcsak basszusgitáron, hanem billentyűkön is. Ugyancsak a Bikiniből jött és a Dinamitban játszott együtt Vikidállal Németh Gábor dobos (ahogy a Bikinit képviselte Vedres József gitáros is), az ő segítségére viszont a fentieken túl ott volt még Horváth Kornél percussion-ön, sőt még Nagy Feró is, aki csörgődobolt (!). A dzsessz-vonalat erősítette László Attila gitáros és billentyűzött még Csanyi Zoltán és ifjabb Herrer Pál is. A komolyzenei vonalat pedig az Operaházon kívül a WYXifonikusok névre keresztelt formáció adta. A hivatásos fanyalgóknak persze nehezen lehetett lenyomni a torkán ezt a tarka-barka összeállítást, az Ifjúsági Magazin Lemezfigyelő rovata egyenesen kettes osztályzatot adott rá a hatból, ami meglehetős hozzá nem értésről tanúskodott. Mert ugyan abban volt némi igazság, hogy ez a lemez tömegbázisát illetően igencsak képlékeny volt, de a negatív kritika valójában abban gyökerezett, hogy Vikidál Gyula 1985-ben olyasvalamiket művelt, amiket egészen addig el sem tudtak volna róla képzelni a rajongók – és ahogy a visszajelzésekből kitűnik, a kritikusok sem. Egyikük szerint egyenesen szerencsétlen módon nyúltak az eredeti darabokhoz, ráadásul – így az esztéta – ezzel a színes összeállítással az énekes egyénisége vész el. Ha ehhez hozzávesszük, hogy akkoriban akár a tribute zenekarok, akár a feldolgozások igencsak gyerekcipőben jártak hazánkban, érthető az értetlenség, de talán az akkori KISZ KB lapok tollforgatóinak sem ártott volna jobban tájékozódni a nemzetközi trendekről, és akkor jobban megértették volna a lemez alapkoncepcióját.

A lemez a „Legyen a zene mindenkié!” Kodály Zoltán-alapigazság jegyében fogant, ezért is különös, hogy a korabeli pártállami kritika nem látta meg benne a fantáziát.

Vikidál Gyula ezzel kapcsolatban így vallott: – Úgy gondoltam, hogy csinálunk egy eklektikus lemezt, amin minden olyan zene szerepel, amit én szeretek meghallgatni. Egyszer megemlítettem Wilpert Imre hanglemezgyári főszerkesztőnek, hogy szeretnék egy szólólemezt, és azt mondta, tegyél rá, amit akarsz, aztán majd meghallgatjuk. Amikor először látták az összeállítást, kicsit méltatlankodtak, hogy miért nem egyöntetű rocklemezt csinálok, de aztán megbékéltek vele. A rockszámok hangszerelését, megszólalását pedig Bencsik Sándorral együtt találtuk ki.