Érdekes, hogy a Dögkeselyű manapság nemcsak a kommunista diktatúra kritikájaként nézhető, hanem úgy is, hogy bemutatja azt a rosszul beidegződött férfi-magatartásformát, amely ha működésbe lép, amióta világ a világ, a férfi pusztulásához vezet. Az utolsó jelenet (amelyben a főhőst játszó Cserhalmi felrobbantja magát) kivételével engedte vetíteni a kommunista diktatúra cenzúrája András Ferenc Dögkeselyű című filmjét 1982-ben, ami azért érdekes, mert igen pontosan rávilágított a rendszer problémáira. Arra egyrészt, hogy értelmiségiként, ha valakinek bármilyen okból (esetünkben egy válás miatt) valamennyivel több pénzre volt szüksége, akkor ezt úgy tudta megkeresni, hogy sumákolt, feketézett, ügyeskedett, mindenféle seftelő alakokkal állt össze. Azokkal cimborált, akik ügyesen kihasználták azt a rendszert, amely egyre jobban haladt a gazdasági csőd felé, de azért még temérdek pénzt lehetett belőle ellopni. A film azt is bemutatja, hogy ha igazán bajba kerül egy ember, akkor csak magára számíthat. Illetve a Dögkeselyű arról szól, hogy egy elátkozott világban magára sem. Tehetetlen ebben a filmben szinte mindenki. A Dögkeselyű világa nemcsak az élhetetlen viszonyok miatt elkeserítő, hanem azért is, mert kiégett, erkölcstelen embereket mutat be, illetve egészen pontosan azt, mivé lettek az emberek a Kádár-korszakban.
Fotó: Örökmozgó
Akinek valamije van ebben a világban, az nem éppen törvényes úton jutott hozzá, aki pedig az átlagember életét éli, annak meg nincsen semmije, de még esélye se lesz arra, hogy egyszer egyről a kettőre jusson tisztességes úton. Egy elátkozott világban élő elátkozott embereket látunk, akiknek létfilozófiai állapottá vált a tehetetlenség. A főhős ebből a világból próbál kitörni.
Ragályi Elemér kamerája, mivel akciófilmről van szó, szinte soha nem áll meg, folyamatosan dinamikus kameramozgásokat látunk, ami nagyon pergővé teszi az alkotást. Másrészről viszont, amikor a film ritmusa úgy kívánja, megáll a kamera, és remek közeli képek következnek, arcok, amelyeket nem lehet elfelejteni. A szereplők tekintete – és ez már András Ferenc rendező munkáját dicséri – magában hordozza a sorsukat. Mindez azért fontos, mert egy műfaji filmben kevés tere van a rendezőnek arra, hogy alaposan bemutassa a szereplők hátterét, ezért minden azon múlik, mit képes érzékeltetni a tekintetek játékával, a párbeszédek hangsúlyaival vagy éppen egy-egy jellegzetes mozdulattal, gesztussal egy színész.
