Ugye eljössz még? – Tragédia a Karthago-koncerten

„1981. február 13. Ez a nap emlékezetes marad minden rockrajongó számára, a Karthago Székesfehérváron játszott. Ezen a koncerten akkor egy szomorú esemény történt, egy fiú meghalt. Ennek a fiúnak az emlékére született egy dal, a dal címe: Requiem” – ezekkel a szavakkal konferálta be Szigeti Ferenc, a Karthago együttes vezetője és gitárosa a lemezre is rögzített 1982. májusi Popmajális elnevezésű fesztiválon a Budapest Sportcsarnokban azt a számot, amit azóta is minden rockrajongó ismer, kívülről fújja a szövegét, és a rockdiszkók lassú számai közé is előszeretettel beszerkesztik.

Éppen negyven éve történt, hogy életét vesztette egy tizenhat éves várpalotai fiú azon a Karthago-koncerten, amire oly nagy lelkesedéssel készült és ment a barátaival a székesfehérvári Köfém-csarnokba. Dezső halálának körülményei köré legendák szövődtek, a kádári média pedig hagyta, hogy a magyar rockzenei életre kenjék a felelősséget, ugyanis sokáig az a hír járta, hogy a srácot a rajongók taposták agyon.

Örök balladai homály

Ezzel is be tudták feketíteni a széles közvélemény előtt amúgy sem túl jó hírben álló rockzenészeket, ami a hatalom szemszögéből arra mindenképpen jó volt, hogy a majdani – egyébként rendszerint a rendőrök és más rendfenntartók által provokált – „balhékkal” szemben a lehető legnagyobb szigorral lépjenek fel. A rosszindulatú híresztelésekkel, valamint a korabeli tömegkommunikáció agyonhallgatási taktikájával szemben viszont az igazság az, hogy Dezső nyugtatóra – minden bizonnyal egy Parkan nevű gyógyszerre, amivel a Parkinson-kórt kezelték – ivott nagyobb mennyiségű alkoholt, amivel kiütötte magát az egyébként nem túlságosan kicsapongó életű, ámde rossz társaságba keveredett fiú. Az eset az egész társadalom érdeklődését felkeltette, de a valóság kimondását kifejezetten gátolták, így maradt a mendemonda, amelyre alapozva a szülők többsége egyre nehezebben engedte el gyermekeit rockkoncertekre.

Az esetről Hatala Csenge könyvet is írt – saját meghatározása szerint nyomozási naplót – Requiem címmel, s mint mondta, sokan elzárkóztak és sokáig nem akartak neki erről beszélni. Dezső nővére, Valéria végül kötélnek állt, kivételt téve az írónővel, noha előtte senkinek nem nyilatkozott. Ekkor mondta el, hogy a családjuk is csak annyit tudott meg a zárójelentésből, hogy alkoholmérgezés miatti szívmegállás következett be testvérénél, ám amikor a részletek után érdeklődtek, elzárkóztak előlük. A Kádár-rendszer a szőnyeg alá söpörte a drogproblémát, jóformán tabunak számított, de a gyógyszerre való alkoholivás vagy a ragasztózás – közenyelven szipuzás – elterjedt volt a fiatalok bizonyos köreiben. Ezt eltitkolandó a mentőknek ezt az esetlapját bekérte a rendőrség, ami abból látszik, hogy minden más eset irata jelenleg is megtalálható erről a napról a mentőknél, csak ez az egy nem. Ugyanez lett a sorsa a székesfehérvári kórház erre vonatkozó dokumentumainak. Olyannyira jól működött a korabeli eltüntetőgépezet, hogy a mai napig nincsenek meg a hivatalos iratok, a rendőrségen még azt is közölték a kutatóval csaknem negyven év távlatából, hogy ezeket megsemmisítették. Nehéz így (rock)történelmet írni.

Stílustörésből legnagyobb sláger

A Karthago együttes tagjainak is örökre emlékezetes maradt ez a nyomasztóvá vált székesfehérvári este, már csak azért is, mert a földön fekvő fiút még ők maguk is megpróbálták életre kelteni – sikertelenül – a koncert után az öltözőben, amíg a mentőre várakoztak. Miután a srácot elszállították, megszakadt vele a kapcsolatuk, nem tudtak érte többet tenni. Szigeti Ferenc másnap felhívta a kórházat, ekkor értesültek a tragikus hírről, és ez vezette arra, hogy alig húsz perc alatt megírja a magyar rocktörténet egyik leghíresebb balladáját. Takáts Tamás a dalról nemrégiben azt mondta, hogy kemény rockzenekarként túl lágynak találták, ráadásul ő mindenképpen másképp dolgozta volna fel ezt a tragédiát, dühös dalt szerzett volna, ugyanis kifejezetten dühöt érzett amiatt, hogy több ezer ember közül senki nem segített a gyereknek. Úgy érezte, ez a szám kicsit idealizálja az ott történteket. „Fogadást is kötöttem Ferivel, hogy rendben van, hogy én nem ilyennek képzeltem a dalt, de minket, egy keményrockzenekart ki fognak nevetni egy ilyen lírai szerzeménnyel. Mondta Feri, hogy nem, Tomikám, sírni fognak. Ha nevetni fognak, soha többet nem kell énekelned ezt a dalt, de ha sír valaki, akkor mindig el kell énekelned. Feri nyert, mert tömegesen sírtak” – emlékezett vissza az énekes arra, amikor a Budai Ifjúsági Park idénynyitó koncertjén életükben először eljátszották a dalt. Egy pillanatig döbbent csönd honolt a szám utolsó akkordjainak elhangzásával, majd hatalmas hangorkánban tört ki a tizenkétezer ember.

A Karthago együttes 1984-ben – a képen Takáts Tamás, Kiss Zoltán Zéró és Szigeti Ferenc
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Szigeti Ferenc arról mesélt, hogy a tragédia után néhány nappal behívták az egyik pártbizottságba, ahol két pártapparatcsik arra hívta fel a figyelmét, hogy a történtekről hallgatni kell, mert

a szocialista ifjúsággal olyan nem fordulhat elő, hogy kábítószerezik, az meg pláne nem, hogy ebbe még bele is hal.

Erre reagálva jelezte a zenekarvezető, hogy kicsit későn szóltak az elvtársak, mert már írt egy dalt a srácra emlékezve. Amikor megtudták, hogy ennek leirata Szigeti Ferenc lakásán van, azonnal beültették egy nagy fekete autóba, hazavitték, majd ugyan feljöttek vele a lakása küszöbéig, de ott megálltak, és kihozatták vele a dalszöveget, amit nyomban elvittek. Pár hét múlva ismét behívatták, és mondták, hogy nincs probléma a szöveggel, játszhatják nyugodtan, de ha a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) ki akarná adni, akkor semmilyen formában nem reklámozhatja. Immáron belügyi engedéllyel játszották el tehát a Requiemet az Ifjúsági Parkban, ahol az emeleti stúdióban szokásos módon felvették az ő koncertjüket is. Innen került ki a Szabad Európa Rádióba egy hónappal később, ahol állandóan ezt a nótát sugározták Cseke László műsorában, s ennél fogva a Magyar Rádióba is özönlöttek a levelek, hogy a Requiemet adják le. Mindezt úgy, hogy még nem volt erről a számról hivatalos felvétel.

De nem sokáig maradt ez így, mert az MHV-től Wilpert Imre hívta fel Szigeti Ferencet, érdeklődve, hogy „mi ez a halotti toros dal”. Azonnal bekérette magához a demofelvételt, ami nagyon megtetszett neki, így kisvártatva rohantak a Rottenbiller utcai stúdióba felvenni. A dal kétségkívül nagy port vert fel, éppen ezért Erdős Péter sem hagyhatta figyelmen kívül, érezte, hogy nagy siker lesz, de belátta, hogy nem reklámozhatják. Erdős mindig hangoztatta, hogy ő önjáró, senki nem szól bele a munkájába, de ez nem volt igaz. Ebben az esetben a belügy akadályozta meg abban, hogy gigaslágert faragjon a Requiemből. Felvette a belügyes érvelést, és azt hangoztatta, hogy ez egy kábítószeres dal, ami szerinte abból a sorból látszik a legjobban, miszerint „elindult a fiú a fények útján”. Az igazat megvallva Szigetinek ez eszébe se jutott, de a történet ismeretében könnyen belátható, hogy itt bármiféle apró szöveges utalásra ugrott a cenzúra, jelesül Erdős Péter. Holott a szerző nem erre gondolt, amikor írta, hanem költői képet alkotott. A kislemezt kiadták, de nem reklámozták, és csak egy fehér borítót kapott, ami ellen nem volt apelláta.

Fesztiválgyőzelem és könnygáz

Az efféle kukacoskodások és a vasfüggöny akadályozta meg a Karthago együttest abban, hogy befusson Nyugaton. Megnyerték ugyan a Requiemmel 1983-ban az ausztriai Villachban rendezett táncdalfesztivált, és legnagyobb slágerükből angol nyelvű felvételt is készítettek, sőt egy osztrák lemezcég kiadott velük két nagylemezt is, mégsem tudtak befutni. Pedig a magyar zenészeket fesztiválgyőzelmük után tejben-vajban fürösztötték az osztrákok, amikor pedig megkapták a hotelben a szállásukat, külön lementek érdeklődni a recepcióhoz, hogy biztosan azokat a szobákat adták-e ki nekik, amelyekbe vezették őket, mert túl hatalmasaknak és exkluzívaknak találták azokat az addigi szegényes magyar szállásaik után. Természetesen nem volt szó tévedésről, az osztrák szervezők úgy gondolták, a magyar zenészek megérdemlik a kivételes bánásmódot. Ezzel szemben itthon keményen ellenőrizték őket a balhéjuk miatt, Veszprémben például csak negyedház előtt léphettek fel, billentyűsüket, Gidófalvy Attilát pedig megütötte egy rendőr, arról nem is szólva, hogy közönségüket szinte folyamatosan könnygázzal fújták. Ez persze nem volt egyedi eset, sőt ha máshol ez előfordult, az erről fotókat készítő riportereket kitiltották a koncertről, és még a helyszínen a rendőrség számára biztosított szobába is bevitték őket, hogy elbeszélgessenek velük.

A Requiem azért meghozta a hazai fényes karriert, még ha a világsztárság el is maradt.

Szigeti Ferenc mindig ezt a számot hozta fel, ha valaki első hallásra nem tudta hova tenni a Karthagót. Telefon hiányában a Zsigulijával kétnapos körutakat szervezett, melynek során két-három megyét is bejárt, hogy koncertekre szerződjön a bandával. A sok kis kultúrházban azonnal ráharaptak a Requiemre. Erre Szigeti Ferenc így emlékezik: „Vittem a kis dossziémat, amiben minden benne volt a zenekarról. Bekopogtam, kerestem az igazgatót, volt, hogy a kocsmába kellett utána menni. Előfordult, hogy valaki kérdezte, mi a zenekar neve, mire mondtam, hogy Karthago. Kérdezte, hogy melyik is az? Tudja, az a requiemes. Az hogy is van? »Volt egy fiú és volt egy lány.« Egyből mondta, hogy jöhetnek. Egy ilyen kétnapos túra alatt megcsináltam két hónapot a zenekarnak.” Persze a slágereknek megvan a maguk sorsa a zenekar életén belül is. Takáts Tamás korábban felidézte, hogy amikor egy alkalommal egyazon nap a harmadik koncertjük volt, azt mondta a zenekarvezetőnek, hogy ő nem egy hisztis ember, de ha még egyszer el kell énekelnie, hogy „Volt egy fiú és volt egy lány”, akkor felakasztja magát. Ekkor a zenekarvezető megitatott vele egy kis vodkát, és helyreállt a világ rendje.

Magyar nyelvű önálló Karthago-nagylemezen a Requiem nem jelenhetett meg a Kádár-rendszerben, a már említett 1982-es koncertlemezen, valamint egy angol nyelvű LP-n 1983-ban azonban igen. Ez is mutatja a cenzúra sokarcúságát: eleinte nem engedték nagylemezre, csak kislemezre, azt se reklámozták, sőt még a zenekar képe sem szerepelhetett rajta, aztán amikor rájöttek, hogy ez a szám bombasiker lett, akkor futottak az eredmény után, és megjelentették egy számos zenekart felvonultató nagylemezen úgy, hogy noha azon a korongon az a legsikeresebb szám – a felvételen konkrétan hallható, hogy lányok tömege sikoltozik és sír egyszerre, miközben a srácokból, férfiakból elemi erővel tör fel a végén az ordító katarzis –, az mégsem érvényesült annyira, mintha az együttes saját lemezén szerepelt volna. Erre szokták azt mondani, hogy mindent visz: ezen a lemezen és ezen az egy koncerten a P. Box és az Edda is elbújhatott a Karthago sikere mögött, ami egyértelműen a Requiemnek volt köszönhető. Ez azonban nem hathatta meg a lemezgyáriakat annyira, hogy a következő Karthago-lemezre engedték volna, illetve Szigeti Ferencék is belátták, hogy ekkora spéttel talán mégsem kellene már rátenni a lemezre ezt az ordító slágert. Így aztán nagylemez szempontjából ez a siker torzóban maradt, de akárhogy is történt, egy biztos: ez a szám a mai napig köztünk él, és halhatatlanságot adott annak a tizenhat éves fiúnak, akinek azt énekelte a refrénben a zenekar, hogy „Ugye eljössz még, ugye eljössz még, ha hallod majd az elefántdübörgést?”.

Zárt körű megemlékezés

A Karthago együttes február 13-án, szombaton 12 órakor a budapesti Rockmúzeumban zárt körű megemlékezést tart a zenekar székesfehérvári koncertjén negyven évvel ezelőtt elhunyt fiú emlékére. „Az eseményen gyertyát gyújtunk a Dezső nevű fiú emlékére, felelevenítjük a Requiem születésének, fogadtatásának körülményeit, és ehhez kapcsolódva akkori nyugat-európai fellépéseink és turnéink történeteit” – közölte Szigeti Ferenc, a Karthago vezetője. Azt is elmondta, hogy a szombati megemlékezésen a Rockmúzeum kiállításának céljára átadja azt a negyvennégy éves, tizenkét húros Framus típusú akusztikus gitárját, amelyen a Requiemet írta és amellyel fel is játszotta a dalt a stúdióban. (MN)

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=XOAVu2YJwC4[/embed]