A 133 napos egyiptomi fogság és 133 nap terror

A magyar történettudomány egyik hatalmas adósságának törlesztését vállalta magára Hatos Pál.

XX. századi történelmünk egyik legvitatottabb fejezetéről, az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaságról Hajdu Tibor 1969-ben megjelent könyve óta nem született szakszerű történészi összefoglalás. A magyar történettudomány eme hatalmas adósságának törlesztését vállalta most magára Hatos Pál, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének igazgatója, a frissen megjelent Rosszfiúk világforradalma címet viselő munkájában.

Az államszocialista időszak emlékezetpolitikája által a „dicsőséges 133 nap” jelzőjével illetett proletárdiktatúra időszakát Hatos a „133 bolsevik nap egyiptomi fogságához” hasonlította, ami a fennállása során végül nem hozta el a mindinkább fogyatkozó hívei számára „a magyar Messiást”.

A kommunisták 1919. március 21-i uralomra kerülése a véleménye szerint államcsíny volt, a kommün története pedig egy „kedélyes gyűjtőfogházbeli puccsal” indult, utalva arra, hogy a sorozatos ­rendbontásaik ­miatt a Budapesti Gyűjtőfogházban raboskodó bolsevikok a rácsok mögül egyeztek meg a hatalomátvételről a Berinkey-kormányban helyet foglaló szociáldemokraták balszárnyával.

A proletárdiktatúra későbbi históriája azonban nem volt ennyire „kedélyes”, sokkal inkább tragikus, illetve tragikomikus. Előbbire példaként lehet említeni a dühödt egyházellenességet, ami a szerző meglátása alapján „a korai magyar kommunizmus szekularizációs terrorjának” következménye volt, továbbá a vörösterrort, ami „a 20. századi magyar történelem totalitárius nyitányát” jelképezte. A vörösterror kapcsán a szerző világosan leszögezte, hogy az ugyanúgy sújtotta a kommün miatt utóbb felelőssé tett magyar zsidóságot is, miközben a félmilliós honi izraelita közösségnek csupán elenyésző kisebbsége kompromittálta magát a 133 nap alatt, és ők is megtagadták a zsidóságukat a kommunizmus oltárán. A vörösterror felelőssége Hatos szavai szerint „a bűneit gyáván és reszketve társaira kenő Cserny Józsefé, a végzetével filozofikusan szembenéző Korvin Ottóé, a cselekedeteiben egy szadista rablóvezértől semmiben sem különböző Szamuely Tiboré és társaié”.

A tanácshatalom időszakának tragikomikus oldalát olyan intézkedések fémjelezték, mint a nagy többségében még Szamuely Tibor által is jogosulatlannak ítélt lakásrekvirálások, melyek révén a régi bérlők mellé külvárosi proletárcsaládokat költöztettek be, vagy éppen az első intézkedések között bevezetett és jóformán senki által be nem tartott szesztilalom, amit sorra szegtek meg a magas rangú kommunista funkcionáriusok.

A Vörös Őrség házivodkafőzést orosz hadifogságban kitanuló fővárosi parancsnoka, Jancsik Ferenc egy díszszemlén alig állt a lábán a szesztől, a későbbi író–költő, Sinkó Ervin pedig kecskeméti városparancsnokként egy árokban mutatott be „talajgyakorlatot”, szintén az alkoholtól bódult állapotban.

Amint az a fentebbikből is kiviláglik, Hatos Pál pontosan tudja, hogy a jó történész egyben jó történetmesélő. A legjobb tollú magyar történészként, akire akár klasszikus történetíróként is tekinthetünk, a könyvében könnyedén és olvasmányosan, finom humorral átszőve mutatta be a Tanácsköztársaság, „a magyar állami élet mélypontjának” 133 napját. Ami azonban csak „ízelítőt” adott Magyarországnak a kommunizmusból, mert – fogalmazott a szerző – „a rövid, véres, de mégis komikus első felvonást harminc évvel később követte az igazi nagy tragédia”.

Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története. Jaffa Kiadó, Budapest, 2021.

A szerző a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa és a Mathias Corvinus Collegium kutatótanára