A székely kapuk rejtett üzenete a régmúltból

Amikor Kádár Ferenc elkezd mesélni a motívumok jelentéséről, valamint a kapuk történetéről, magam is megdöbbenek, hiszen olyan titkokat tudok meg, amelyekről még soha nem hallottam, pedig sokat forgolódom székely körökben, és a magyar népművészet is mindig nagyon érdekelt.

A művész már első látásra rokonszenvet keltett bennem, ahogy széles karimájú kalapjában, jó kiállással várt a feje fölé magasodó székely kapu előtt. A szimpátiát csak fokozta, amikor megszólalt kellemes, mély basszusbariton hangján, amely ritka az európai operaénekesek körében.

Marosvásárhelyen született, s már a kezdetektől a művészetek felé orientálódott, mondhatni családi örökségként kapta a képzőművészet és a komolyzene szeretetét, valamint a tehetséget mindkettőhöz, ugyanis már édesapja is operaénekes, a temesvári operaház igazgatója volt, meg képzőművész is, akit a budapesti képzőművészeti egyetem elvégzésében csak a katonai behívó akadályozott meg.

Bár a fafaragás csak a hobbija, az arborétum bejáratán kívül országszerte több műve látható Fotó: Bach Máté

Kádár Ferenc sokáig a Székely Népi Együttes tagja volt, 1988-tól él az anyaországban; először Budapestre, majd Pátyra költözött, ahol mindmáig él és alkot. Több köztéri alkotás is dicséri a keze munkáját.

Ő formázta többek között Csíksomlyón a kegytemplom mögötti Szent István-házon található domborművet;

valamint 2010-ben a Pécs Európa kulturális fővárosa eseménysorozat kiállítására készített, a képzőművészeti lektorátus által különdíjban részesített Szent György, Szent László és Szent Katalin hármasát is (az alkotások azóta Böjte Csaba testvér kérésére a kászoni gyermekotthonba kerültek adományként). Borsiban a Rákóczi-várkastélyban található II. Rákóczi Ferenc-dombormű szintén az ő munkája.

Páty központjába érve mindenki észreveszi azt a gyönyörűen faragott haranglábat, melyet Trianon emlékezetére készített, és 2017-ben a nemzeti összetartozás napja alkalmával avattak fel.

Díszes szimbolikájával és öntött harangjával éppen annyira jelképezi az összetartozást és a reményt, mint a fájdalmas sebeket. A kopjafát, a harangot, a latin keresztet, a kettős keresztet, a történelmi Magyarország térképét, a lokális és nemzeti, valamint felekezeti identitásunkat egyaránt magába foglaló alkotásra pillantva először mégis a formája tűnik fel, amely a székely kapukra emlékeztet.

És akkor kanyarodjunk is vissza a székely kapuhoz! Az arborétum kapuja előtt állva hallottam először Kádár Ferenctől, hogy milyen régi a már lassan a feledés homályába vesző jelképtár és jelentéstartalom.

Ősi hitvilágunk „naptárai”

A történet egészen a kereszténység felvétele előtti időkre nyúlik vissza, amikor őseink hitvilágában fontos szerepet játszott a napkultusz. Itt érdemes megjegyezni, hogy nem az égitestet imádták, hanem Kádár Ferenc szerint a napban az Isten földi szemmel látható megnyilvánulását tisztelték. Anonymustól tudjuk, hogy Attila őzkoponyás, bőrökkel díszített kapuja a sátra előtt úgy volt tájolva, hogy a nyári napforduló ünnepén a felkelő nap a két oszlop között tündököljön. A táltos ekkor jósolta meg, hogy mire számíthatnak a hunok az új évben. Mondhatjuk tehát, hogy az építmény naptárkapuként szolgált.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=LVTbeJPE_4s[/embed]

– Erre utal az azóta is fennmaradt nap formájú, sugaras kapuív, valamint a napot ábrázoló díszek a nagy- és kiskapu tetején egyaránt. A kereszténység előtti időkben az egész magyar nyelvterületen szokás volt a naptárkapuk állítása, melyeket úgy tájoltak, hogy június 21-én a nap a kapu ívében keljen fel. A napforduló idején a kapuívben felkelő nap magyarázza azt is, hogy az ősi településeken csak az utca egyik oldalán voltak házak – fejtette ki a művész.

Királyi adó

A középkorban és a kora újkorban szokás volt, hogy az uralkodók a legkülönfélébb adókat vetették ki a hadsereg költségeinek és egyéb kiadások fedezésére. A törököknél volt portaadó, az angoloknál ablakadó, a franciáknál ajtóadó, sőt a poroszoknál még szüzességi adó is. Nagy Péter orosz cár bevezette a koporsó-, valamint a szakálladót. Nálunk pedig Károly Róbert 1336-ban vetette ki először a kapuadót, amely először évenkénti három garasra, majd tizennyolc dénárra, végül másfél aranyforintra rúgott. Kádár Ferenctől azt is megtudtuk, hogy ezt azoknak kellett befizetniük, akiknek akkora volt a fedett faragott kapuja, hogy egy szénával megrakott szekérrel be tudtak hajtani alatta. Ez alól csak a székelyek mentesültek, akik nem fizettek adót az önkéntes határőrség vállalása ­miatt.

Éppen ezért a székelylakta területeken a kapuk megmaradtak, míg ott, ahol adókötelesek voltak, szépen lassan eltűntek.

Erdély azon részein, ahol nem élveztek adómentességet, csak gyalogkapukat, vagyis kiskapukat építettek, amelyeket nem érintett a törvény; innen ered a „kiskapukat keresnek” mondás is. Később, amikor Mátyás király bevezette a füstadót, sokan kémény nélküli házakat építettek, hogy elkerüljék a rendeletet.

Lélekdúcok

Megtudtuk azt is, hogy a székely kapuk teteje, amelyet mindenki galambdúcként emleget, valójában nem az, hiszen – ahogy Kádár Ferenc mondja – a galamb soha nem költ olyan helyen, ahol állandó zavaró tényező a ki-be járkálás, az ajtócsukás, és ezt a régiek is tudták. Ezenkívül a dúchoz elég lenne az egyik oldalon lyukakat fúrni, de mivel a székely kapu esetében mindkét oldal lyuggatott, így a szél átfúj rajta, ami szintén szerencsétlen tényező.

A székely kapu galambdúca ereden­dően a lelkek kapuja volt.

A legenda szerint a kapu mögött lakók elhalálozása után a lelkük beköltözött oda, s mikor a még élők átmentek alatta, nem tudatosan, de kapcsolatba léptek az ott lévő lelkekkel.