Az anorexia igazán magányossá tesz

Az egyik legsúlyosabb, sokszor ­halálos pszichiátriai betegségre, az anorexiára hívja fel a figyelmet Margreth Olin éveken át forgatott dokumentumfilmjében, amelynek címe: Ön-kép, és amely még szerdáig látható az interneten a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál programjában. A nemzetközi diákzsűri által díjazott alkotás egyrészt azt mutatja be, miért alakul ki egy hiperérzékeny lány esetében egy önpusztító betegség, másrészt a filmben látható elborzasztó képek talán alkalmasak arra is, hogy a fiatalokat távol tartsák a koplalástól.

A csontvázzá lefogyott lány még csak meg sem próbál életben maradni Fotó: BIDF

Lene Marie Fossen tízévesen lett anorexiás. Margreth Olin Ön-kép című dokumentumfilmjéből kiderül, hogyan válik az anorexiás lány világklasszis fotóművésszé. Persze azok a fényképei a legmegrázóbbak, amelyeket önmagáról készít. Saját testét mutatja meg a világnak, íme, ilyen emberi ronccsá teszi az anorexia az embert. A lány önmagáról készített portréin gyakorlatilag egy csontvázat láthat a néző. A képek megrázók és sokkolók, de talán még a látottaknál is megrázóbb mindaz, ami a filmben elhangzik. A lány elmondja, hogy ő tulajdonképpen az étel elvonásával bünteti magát. Az nem igazán derül ki, miért van erre szüksége, de a film jórészt arról szól, hogy ez a lány szörnyen szenved. Súlyos önbizalomhiánnyal küzd, a fényképészet területén elért sikereinek sem tud örülni igazán, életét céltalannak és üresnek érzi.

A csontvázzá lefogyott lány még csak meg sem próbál életben maradni
Fotó: BIDF

A film egyik érdekessége, hogy a lány többféleképpen is megfogalmazza, miért lett anorexiás. Az egyik legerősebb mondata szerint azért, hogy megállítsa az időt, és örökké gyerek maradjon. Kiderül, hogy Lene Marie Fossennel történt valami tízéves korában, aminek révén olyan mértékű bűntudata lett, hogy önmaga ellen fordult. A film igencsak keményen szól arról, hogy az anorexia valamiféle büntetés a lány számára. Betegséget kreál magának, ahogy mondja, azért, hogy valaki vigyázzon rá, és ne legyen egyedül. Az anorexia viszont éppen hogy ellentétes hatással volt rá: egyre magányosabb lett. „Elvesztettem a barátaimat, a szüleim pedig lemondtak rólam” – fogalmaz Lene Marie Fossen. Majd hozzáteszi később, hogy „nehéz teret adni az életnek, hogy azzá váljon, amivé szeretne”.

Az nem kérdés, hogy a lány művészete a szenvedéséből táplálkozik, ám azt is látjuk, hogy önmegvalósítása révén nem képes a gyógyulás útjára térni, hogy a fotózás mint örömforrás nem képes kihúzni őt önpusztító betegségéből. A dokumentumfilm nézőinek egy percig sincsen kétsége afelől, hogy ez a lány nem fogja megérni a forgatás végét. Egy haláltáncot látunk, amelyben egy csontvázzá lefogyott lány még csak meg sem próbál életben maradni. Az egész film során az a legmegdöbbentőbb, hogy nem látunk semmiféle küzdelmet. Egy elkeseredett lányt látunk, aki meg akar halni. Egy szerencsétlen lányt látunk, akivel tízéves korában történt valami szörnyűség, amelynek hatására elkezdte elpusztítani magát. A legkeményebb, hogy bár még a krisztusi kort megérte, de nem derült ki, mi az, ami elől egész életében menekült. Nem tudott szembenézni önmagával.

– Rengeteg félelmet, dühöt és bánatot hordok magamban – mondja vallomásában, amely megint csak arról szól, miért lett anorexiás, miért akarja elpusztítani önmagát. Hozzáteszi: „Olyan, mintha ezeket az érzéseket magamban egy dobozba zártam volna.” Arról is szól, hogy nagyon fél kinyitni ezt a belső dobozt, mert azt gondolja, hogy elveszíti az irányítást önmaga felett. Mindebben az a megrázó, hogy ez a lány már régen, tízévesen elvesztette az irányítást önmaga felett. Azt is mondja, hogy betegségének megértéséhez a kulcs a képeiben rejlik. Ami valószínűleg csak nagyon áttételesen igaz. A képeken ugyanis általában szomorú embereket látunk, másrészt ha magát fotózza a lány, akkor meg egy emberi roncsot. Egy elkeseredett tekintetű, szenvedő lányt. Aki hiába vett részt önmagától különböző gyógykezeléseken, mindig visszaesett a halálos betegségbe. A kényszergyógykezelés se hozta meg a hatását. A film vége felé a lány nem, de a néző kezdi sejteni, mi lehetett a baj. Tényleg ott van a fényképeken.

Az Ön-kép még szerdáig látható az interneten a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál programjában.