„Csak egy maradhat!” – Harmincöt éves a Hegylakó

Magyarországra csak ’89 januárjában jutott el, de az Egyesült Államokban 1986 márciusában mutatták be Russell Mulcahy fantasy-kalandfilmjét, a Hegylakót. Cikkünkben bemutatjuk, miért lett kultikus az idén harmincöt éves alkotás, kitérünk rá, hogyan kerültek bele Neil Young azóta elhíresült sorai, és mi volt az a lecke, amit a főszereplő a saját filmjéből tanult.

A Christopher Lambert alakította karakter kiválik a Madison Square Garden pankrátormeccsen őrjöngő közönségéből, és leballag az alagsorba. A mélygarázs egyik oszlopa mögül váratlanul sötét öltönyt és napszemüveget viselő férfi lép elő. Kardot ránt, mire Lambert szintén előhúz egy pengét, és a két alak életre-halálra menő párbajba kezd. Íme, a Hegylakó című film nyitójelenete, amely éppen eléggé szokatlan ahhoz, hogy felkeltse a néző érdeklődését: mi folyik itt?

Nos, az összecsapást Lambert karaktere nyeri meg, és miután lecsapja ellenfele fejét, annak testéből kékes csóvák csapnak ki, a garázsban parkoló autók motorja életre kel, fényszóróik felgyulladnak. A győztes megremeg, mintha láthatatlan öklöktől származó ütések soroznák, de nem menekül, feszülten vár. Aztán az autók ablakai szilánkokra zúzódnak, ő pedig ernyedten a földre zuhan…

Némi idő elteltével a XX. század New York-jából a XVI. század skót felföldjére érkezünk. Lambert e jelenetben egy klán tagjaként tűnik fel, kiderül, hogy Connor MacLeodnak hívják, és övéivel együtt éppen hadba vonul riválisaik, a Fraserek ellen. A kisvártatva megkezdődő kaszabolásban egy magas, ijesztő alak aztán átdöfi a testét, ám arra, hogy lefejezze, már nem marad érkezése. „Majd legközelebb, MacLeod!”, veti oda baljóslatúan, és eltűnik a csata forgatagában.

Hogy ki ez a figura, mit akart a Hegylakóként emlegetett MacLeodtól (a Connor születési helyére utaló, és a film eredeti címét adó Highlander – vagyis Felföldi – megnevezés a hazai mozikban tehát kissé átalakult), arra csak a negyvenedik perc után derül fény: ekkor lép színre Juan Sánchez Villa-Lobos Ramírez (Sean Connery), hogy felkészítse Connort.

Hogy mire? A meghökkentő igazságra, majd a túlélésre.

Ifjú mentoráltja ugyanis halhatatlannak született, és csak egy módon lehet végezni vele: ha a fejét leválasztják a nyakáról. Számos olyan teremtmény akad még, mint ő, de a halhatatlanok nem egymás szövetségesei: felkutatják és megölik a másikat, mert a a cselekedeteiket irányító, legfontosabb szabály így szól: „csak egy maradhat”.

Ramírez elárulja a Hegylakónak, hogy a feketébe öltözött alak nem más, mint Kurgan. Az orosz sztyeppéken látta meg a napvilágot három évezreddel ezelőtt, jelenleg ő a legerősebb és a legkegyetlenebb a halhatatlanok között. Ha ő nyerné el a végső győztesnek járó, titokzatos díjat, azzal sötét napok köszöntenének a halandó emberekre…

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=pxwLMd7fxA0&t=1s[/embed]

A forgatókönyv alapjait megalkotó Gregory Widen ’82-ben az UCLA – a Kaliforniai Egyetem – filmszakos hallgatója volt, és a képzésen kapott feladat teljesítése végett vetett papírra egy történetet, melyet egy londoni múzeumban tett látogatása inspirált.

Tanára olyan jónak ítélte a munkáját, hogy biztatni kezdte: próbálja értékesíteni a filmvilágban. A fiatalember hat ügynöknek küldte el a szkriptet, míg végül az utolsónak sikerült elérnie, hogy a gyártó stúdió ráharapjon a sztorira.

A történet elsősorban azáltal hat, hogy többet sejtet, mint amennyit elárul. Mitől függ, hogy valaki halhatatlannak születik vagy sem? Mi magyarázza, hogy e teremtmények között – noha nem öregednek – jókora életkorbéli különbségek vannak? Hogyan és mikor alakultak ki a halhatatlanok életét és viadalait irányító szabályok?

Az előkerülő választöredékek éppen eléggé hatásosak ahhoz, hogy felcsigázzák a néző képzeletét. Ráadásul az alkotók a történelmi korok váltakoztatásával epikus távlatokat adnak a cselekménynek, jelezve, hogy nem csupán komplex viszonyulás- és szabályrendszer húzódik meg a háttérben, de egy évezredeken át hömpölygő, történelmi eseményfolyam is.

(Widennek egyébként még egyszer sikerült igazolnia, hogy kiváló érzéke van az átlagemberek között létező, ám tőlük alaposan elütő figurák kigondolásához: a menny- és pokolbéli teremtmények konfliktusát bemutató, 1995-ös Angyalok háborúja szintén az ő szkriptjéből készült.)

Ami pedig a Hegylakó kivitelezését illeti, elsősorban Russell Mulcahy teljesítményét kell megemlíteni. Az addig főleg videoklipek rendezésével foglalkozó ausztrál direktor mindent beleadott a filmbe, amit pályafutása korábbi szakaszában megtanult: a kameramozgás mindmáig élményszámba megy, a különböző idősíkok közti váltásokat kísérő képi megoldások igencsak ötletesek és kreatívak.

De egyéb látványelemekben sincs hiány: az összecsapások közben fénycsövek villóznak, vagy hullámok kavarognak, a középkori Skócia lélegzetelállítóan gyönyörű, idillikus képei után napjaink New Yorkja mocskosnak és zsúfoltnak, már-már apokaliptikusnak tűnik.

A Hegylakó képi megvalósítása tehát csemege a szemnek, ami pedig a főszereplőit illeti: a rendező választása az 1984-es Tarzan, a majmok ura című filmben nyújtott alakítása miatt esett a Svájcban nevelkedett, francia–amerikai Christopher Lambertre. Mivel abban meglehetősen kevés szövege volt – inkább a gesztusai és a testbeszéde segítségével kommunikált –, Mulcahynak sejtelme sem lehetett arról, hogy sztárja nem beszél folyékonyan angolul. Így forgatás előtt Lambertnek nemcsak vívó-, de nyelvleckéket is kellett vennie.

A film húzóneve – a James Bondot elsőként megformáló Sean Connery – mindössze egy hétre szerződött a feszített tempójú forgatásra. Karaktere később több bírálatot kapott a kissé túlzott eklektikája miatt: egyiptomi születésű, de spanyol ruhát hord, a francia muskétásokra jellemző szakállat visel, mindezek tetejébe skót akcentussal beszél – mi ez, ha nem következetlenség az alkotók részéről?

Ám Mulcahy rámutatott: több évezredet maga mögött hagyó, halhatatlan figuráról van szó, aki pályafutásának bármelyik szakaszában megtalálhatta a neki tetsző öltözködési stílust, és elsajátíthatta a rá jellemző beszédmódot.

A Kurgant alakító Clancy Brown kissé egysíkúnak találta a rá bízott karaktert, ezért a saját ötleteivel továbbformálta azt. Neki köszönhető például, hogy bekerült a filmbe az emlékezetes mondat: „It’s better to burn out than to fade away”. E megállapítás (amely a magyar változatban „ragyogni kell, nem pislákolni” formában szerepel, de pontos fordítása így hangzik: „jobb kiégni, mint elhalványulni”) Kurgan ars poeticájaként híresült el, de valójában az amerikai country- és rocksztár, Neil Young 1979-es Hey Hey, My My című dalából származó idézet.

Ilyen és ehhez hasonló megoldásoknak köszönhető, hogy Kurgan a filmtörténelem egyik legfélelmetesebb antagonistája lett: egy kíméletlen mészáros és egy a megbotránkoztatásban élvezetet lelő, egzaltált punk keveréke. Aligha véletlen, hogy – a Remény rabjai börtönőr-parancsnoka mellett – ez Clancy Brown legismertebb szerepe.

A film betétdalait sem hagyhatjuk említés nélkül: a készítők eredetileg egyetlen számot szerettek volna a Queen együttestől, amit a nyitó főcím alatt terveztek felhasználni, de végül hármat kaptak tőlük. A Princess of the Universe (Az univerzum hercegei) elkészítéséhez Freddie Mercury ragaszkodott, a Who Wants to Live Forevert (Ki akar örökké élni?) Brian May szerette volna megírni, míg A Kind of Magic (Egyfajta varázslat) Roger Taylor szívügye lett.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=BYOE_b4aYD0&list=RDBYOE_b4aYD0&start_radio=1&t=48[/embed]

Így mindhárom dal felcsendül a filmben, és bár valamennyi slágerré vált, talán a Who Wants to Live Forever a legemlékezetesebb: rajongói e szívszorítóan szép számmal búcsúztatták Freddie Mercuryt 1991-ben bekövetkezett halálakor.

És ha már a film és a valóság találkozási pontjainál tartunk, Lambert a harmincadik évforduló kapcsán, 2016-ban adott interjúiban kitért rá: annak idején nem az akciók miatt vállalta el a Hegylakót, a történet mélyebb rétegei izgatták. Hogyan birkózik meg valaki a halhatatlansággal? Hogyan éli túl legbelül? Hiszen nehéz lehet újra és újra végignézni, hogy a körülötte lévő emberek megöregszenek és meghalnak. Hogyan van ereje ezek után tovább létezni, és optimistának lenni? És amikor a bátyja rákban elhunyt, ugyanaz az érzés fogta el, mint a Connor MacLeod szerepére való felkészülés idején: nem lehet visszakapni a múltat, az életnek tovább kell mennie – és ha a Hegylakó öt vagy hat életnyi időt képes átvészelni, akkor nekünk, átlagembereknek képesnek kell lennünk arra, hogy legalább azt az egyet kezeljük, ami megadatott nekünk. Ez volt hát az a lecke, amit a saját filmjéből tanult.

A Hegylakó a bemutatásakor megbukott az amerikai mozikban: Mulcahy vizuális zsonglőrmutatványai csak ideiglenesen voltak képesek elvonni a figyelmet a fim tagadhatatlanul meglévő hibáiról: a szereplők motivációi vázlatosak, a cselekményben jókora lyukak tátonganak, és a XX. században játszódó krimiszál a végére gyakorlatilag elsikkad.

A film így 16 millió dolláros költségvetéséhez képest összesen mintegy 12 millió dollárt hozott a készítők konyhájára – pénzügyi értelemben tehát fiaskónak számított. A videotékákban azonban jól teljesített, úgyhogy amikor a kilencvenes évek második felében a VHS-kazetták idejét felváltotta a DVD-korszak, a fentiekben végigvett erősségek miatt már kultuszfilm státuszba emelkedett – olyannyira, hogy mára a Rettenthetetlen (1995) és a Transpotting (1996) mellett a legismertebb skót témájú filmek között van.

1991 és 2007 között összesen négy folytatás, és egy hat évadot megért tévésorozat készült hozzá. Előbbiek egyre laposabb és ötlettelenebb, mind súlyosabb (ön)ellentmondásoktól terhelt darabokká silányultak. A ’92 és ’98 között futó sorozat – amely már nem Connor, hanem 1592-ben született, szintén halhatatlan rokona, Duncan sorsát követi nyomon – jóval népszerűbbnek bizonyult náluk, és sikeresen próbálkozott a Hegylakó-univerzum továbbépítésével, de a végső válaszok megadásával szintén adós maradt.

Ezért ha a teljes franchise-ra alkalmazzuk a szállóigévé vált mondást – „Csak egy maradhat!” –, nem kérdés, melyik az az egy. A harmincöt éves eredeti Hegylakó, amely annak idején átértelmezte a kard és boszorkányság mottó jegyében készült fantasyfilmek műfaját; amely elénk tárta, hogy a halhatatlanság nemcsak áldás, de átok is; és amely – minden gyengébb megoldása és B kategóriás pillanata ellenére – mindmáig élvezhető darab.

Csúsztassuk be hát a lejátszónkba a dévédét, dőljünk hátra, és próbáljuk ki, ennyi idő elteltével milyen hatást gyakorol ránk a Jakab Csaba szinkronhangján elhangzó vallomás:

„Connor MacLeod vagyok, a MacLeod családból. 1518-ban születtem Glennfinnanban, a Shiel-tó partján. Halhatatlan vagyok!”