„Ezek a fiatalok” – Ötvenéves az Ifjúsági törvény I.

A Kádár-rezsim a hatvanas-hetvenes évek fordulóján látta elérkezettnek az időt arra, hogy mélyrehatóbban, törvényi szinten foglalkozzon a fiatalokkal, már csak azért is, mert ekkorra már a harminc év alattiak aránya a magyar társadalomban elérte az ötven százalékot. „Ezek a fiatalok”, majd a „lázban égő nemzedékek” bizony mindig gondolkodásra adtak okot a hatalom számára, de amikor már kezdett össznépivé válni a beatmozgalom, és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) megérezte azt, hogy kicsúszik a kezéből a gyeplő, akkor, ha nem is túl gyorsan, de mintegy két év alatt tető alá hozták az Ifjúsági törvényt, melyet 1971-ben fogadott el a kommunista párt „Bólogató Jánosaiból” álló, lényegében hatalom nélküli Országgyűlés.

Nagy Győry István út 4-6., Csili Művelődési Központ. A felvétel a Central együttes koncertje alkalmával készült. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Kádár-rendszerben még a törvényhozás sem úgy zajlott, mint a polgári demokráciákban. Ellenzéki pártok hiányában az egyetlen állampárt, az MSZMP legfőbb döntéshozó szerve, a Politikai Bizottság (PB) tematizálta a kodifikációt, s az 1970. január 27-i ülésén elhangzottak nyomán hozta meg az alárendelt szervként működő Központi Bizottság (KB) az ifjúságpolitikai állásfoglalását 1970. február 18–19-én, melynek útmutatásai alapján született meg 1971-ben az Ifjúsági törvény, s ennek egyes részei vonatkoztathatók lettek a könnyűzenére.

Az ifjúság hamis illúziói

Az előkészítő munka során az addigi ifjúsággal kapcsolatos tapasztalatokat a KB osztályai összegyűjtötték, majd az így felmerült kérdésekre igyekeztek választ adni. Ezekre alapozva Ilku Pál honvédelmi miniszterhelyettesből (!) művelődésügyi miniszterré avanzsált kommunista politikus 1970. február 2-án tartott beszédet az ifjúságpolitikáról a KB-nak. A szöveget az MSZMP által kiküldött párt-, állami-, és tömegszervezeti funkcionáriusokból álló bizottság készítette, melyet Ilku Pál interpretált. Az elemző munka elkészítéséhez a megyei pártbizottságok is hozzájárultak, amikor önálló napirendi pontként tárgyalták a megyei szintű ifjúsági problémákat. Ilku az imperializmus gátlástalanságáról és a neokolonializmusról szólt, utalva az 1968-as diáktüntetésekre. Figyelemre méltó, hogy időnként megengedő hangnemet ütött meg a miniszter, az „eltérő ízlésviláguk miatt morálisan és ideológiailag marasztalják el őket” kijelentést például a beatzenekarokra is lehetett vonatkoztatni, hiszen ezzel azt sugallta a kormányzat, hogy attól, hogy más volt a fiatalok zenei ízlése és másként szórakoztak, még nem feltétlenül voltak a rendszer esküdt ellenségei. Az új zenei áramlatokat is magába foglaló avantgardizmus a beszámoló szerint a felnőttek türelmetlen ifjúságpolitikájára volt válasz, mert nem akarták elismerni, hogy „az ifjúság ügye a KISZ és a rendőrség dolga”. Mindezzel együtt a miniszter javasolta, hogy a KISZ-nek legyen nagyobb szerepe az ifjúság kulturális életének megszervezésében, ami a KB állásfoglalásába bekerült néhány héttel később. A megyei pártbizottságok és a KB mellé ifjúsági bizottságok létesítését látta szükségesnek, amelyek az aktuális kérdések megválaszolását végezték volna. Ez utóbbiaknak állami szinten kialakult szervezete az 1974-ben létrehozott Állami Ifjúsági Bizottság (ÁIB) lett. Ilku Pál naivan azt is megjegyezte, hogy a táncon és a zenén kívül ugyanúgy érdekelte a fiatalokat a tanulás és a politika, tehát ezeknek a bizottságoknak ilyen jellegű kérdésekkel is foglalkoznia kellett volna. Ismerve a társadalom apolitikus állapotát, ez az állítás aligha állta meg a helyét.

A KB 1970. február 18–19-i állásfoglalásában megállapította, hogy a generációk közötti különbség szükségszerűen vezetett társadalmi feszültségekhez, mivel az ifjúság a nagyobb önállóságot kereste, és ennek egyik megnyilvánulási formája volt a koncertekre járás. A KB állásfoglalása persze helytelenítette az ifjúság fogyasztói társadalmak iránti rajongását, kijelentve, hogy hamis illúziókat kergettek. Ennek is volt könnyűzenei vonzata, hiszen a fogyasztói társadalom tartotta életben ezt a műfajt Nyugaton, és éppen ezért működött másként a szocialista országokban, mert itt a fogyasztáshoz teljesen retrográd módon viszonyult a pártállam, amely hozzászoktatta az embereket a hiánygazdasághoz.

Az ifjúság önállóság keresésének egyik megnyilvánulását látták a koncertre járásban. (A Metro együttes közönsége 1968-ban.)
Fotó: Fortepan/Braun Antal

Ha nem volt banán és narancs, miért éppen nyugati hanglemez lett volna a boltokban? Az új gazdasági mechanizmus idején viszont némileg lazítottak a keleti blokk országaiban megszokott fogyasztás-ellenes terminológián és gyakorlaton.

A nyugati sztárkultusz ellen

A fiatalok nyugati szubkultúrákhoz való kötődését a párt KB állásfoglalása nem mással, mint a testi-szellemi fejlettségük és társadalmi érettségük közötti átmeneti disszonanciával magyarázta, amiben a hatalom szemszögéből annak lehetősége rejlett, hogy a „dackorszak” elmúltával integrálódhattak a szocialista társadalomba. Felelősnek ítélte meg ennek felerősítésében a KB a szórakoztató intézmények kultúrpolitikáját, hangsúlyozva, hogy a televízió szórakoztató műsoraiban sok volt az elvi engedmény, szellemiségét tekintve a nyugati erkölcsromboló produkcióknak adtak helyet. Az ifjúsági lapoknál ugyanígy előfordult a KB szerint, hogy a nyugati divatot és a pop-rockzenei sztárkultuszt terjesztették mindenféle kritika nélkül. A PB 1969. július 29-én tárgyalta a KB-állásfoglalást és az Ifjúsági törvényt előkészítő gondolatokat. Itt újra éles kritika fogalmazódott meg az ifjúságra gyakorolt negatív hatásokról, többek között a televízió szórakoztató műsorairól, amelyben a „burzsoá kommersz termékek” is helyet kaptak. Nehezményezték, hogy „sekélyes divatokat és kultuszokat” segítettek az ifjúsági lapok egyes cikkei is, amiben az egyik főszerepet a könnyűzene játszotta.

A KISZ-t pedig azzal vádolták, hogy elvesztette politikai jellegét azzal, hogy a táncos rendezvényeket előtérbe helyezte, igaz, egyes rendszerkonform zenei klubokról viszont elismerően nyilatkoztak.

Rosszallóan megjegyezték, hogy a hatvanas évek végén egyszerűbb volt táncesetet szervezni, mint politikai fórumot. A KB kijelentése szerint: „Nem lehetünk megelégedve a gyermekeknek és az ifjúságnak szóló (…) zenei alkotások mennyiségi és minőségi fejlődésével sem.” A zenei színvonallal való elégedetlenség a szabadidő problémáinak tárgyalásakor szintén előtérbe került. Ezzel kapcsolatban megjegyezték, hogy szocialista töltésű, legális szórakozási formákat kellett volna fenntartani, ahol ez nem valósult meg, ott alakulhattak ki a pártállam számára nemkívánatos szórakozási formák, amibe egyes könnyűzenei áramlatok beletartoztak. Ezért célul tűzték ki, hogy a művelődési otthonokban javítsák a szórakozás feltételeit, ennek érdekében a KB ifjúsági munkabizottság, valamint a Társadalomtudományi Intézeten belül ifjúságkutató részleg felállítását szorgalmazta, de ebből a célból a kormány mellett is létrejött egy tanácsadó testület, az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács.

Egyszerűbb volt táncesetet szervezni, mint politikai fórumot. (Csili Művelődési Központ, a Central együttes koncertje alkalmával 1970-ben.)
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Az MSZMP KB azt is előírta határozatában, hogy „A kormány, a tanácsok és más költségvetési szervek nyissanak külön költségvetési rovatot, amelyet a fiatalok művelődésének, […] klubéletének fejlesztésére […] kell fordítani.” A klubéletben a KISZ befolyásának növelését kívánatosnak tartotta a KB, amely kijelentette, hogy „A városi és falusi fiataloknak egyaránt legyen lehetőségük, hogy lakóterületi klubokban, […] zenekarokban és kulturális csoportokban tevékenykedjenek, és hasznosan eltöltsék szabadidejüket.” Ennek kivitelezésében ugyancsak fontos szerepet játszott a párt terveiben a KISZ, mert még tánczenekarok szervezését is rájuk bízták. Ez a szó szoros értelemében ugyan nem történt meg a későbbiekben, tehát nem volt hivatalos zenekara a pártállami ifjúsági szervezetnek, de a legtöbb helyen az ő irányításuk alatt lévő klubokban jöttek létre különböző könnyűzenei formációk. Ezenkívül a párt a KISZ-nek a rádiós és televíziós szórakoztató műsorokba való nagyobb beleszólást szeretett volna adni. Ennek megfelelően a KISZ KB a párt 1970. február 18–19-i ifjúságpolitikai állásfoglalására szinte azonnal, március 25-én határozatban reagált. Nem meglepő, hogy csupa elismerő szóval köszöntötték azt, hogy az MSZMP külön foglalkozott az ifjúsági kérdéssel, iránymutatást adott, és feltárta hiányosságaikat, amelyeket később a KISZ VIII. kongresszusán megtárgyaltak: „A KISZ Központi Bizottsága egyetért az állásfoglalásban megfogalmazott elemzésekkel, megállapításokkal, bírálatokkal, és teljes mértékben azonosítja magát a határozatban megjelölt feladatokkal.” Azaz most már hivatalosan támogathattak rockzenekarokat is, a későbbiekben az Edda Művek például az egyik helyi KISZ-bizottság anyagi segítségével tudott műszaki felszerelést venni. Ugyanígy a KISZ KB egyik befolyásos tisztségviselője, a kulturális osztályt vezető Harsányi László segítette mások mellett a Bojtorján együttes kiutazását, amikor nyugati útra hívták őket, de akkor is ő húzta ki őket a csávából, amikor őrizetbe vették őket (!) az akkori jugoszláv határhoz közel eső egyik kis faluban.

Nem mondtak le a betiltásról

Az MSZMP X. kongresszusa 1970. november 27-én kiadott határozatában leszögezték, hogy a párt és az általa irányított állam volt az egyedül illetékes kulturális ügyekben dönteni. A „három T” (támogat-tűr-tilt) elvének megfelelően megadták a publikálási lehetőséget a szocialista kötődésű művészektől, és türelmet tanúsítottak a nem teljesen szocialista művekkel szemben, ha látták a fogékonyságot a szocialista eszmékre. Ugyanakkor leszögezték, hogy közpénzeken nem támogatnak a pártállam által elfogadottól jelentősen eltérő mondanivalójú műveket, így a könnyűzenei hanglemezgyártás a kádári években egyáltalán nem kapott támogatást. Ennek a kitételnek a könnyűzenei életben további kézzelfogható nyoma volt, hogy egyes zenekarokat nem, vagy csak kevéssé engedtek megszólalni a médiában, de még így sem tudták maradéktalanul teljesíteni a párt elvárásait. A PB 1968. május 28-án tartott ülésén mindenesetre megállapították, hogy a külső és belső ellenséges erőkkel szemben eredményesen vették fel a harcot, megemlítették, hogy az Ifjú Gárda flottul biztosította a koncerteket és hatékonyan lépett fel a hippimozgalommal szemben, ami ebben az esetben jól irányzott pofonok kiosztását is jelentette. A PB szerint a televízió és a rádió zenei és ifjúsági műsorai nyomán jóval kevesebben néztek, illetve hallgattak nyugati zenei műsorokat. A PB tagjai 1968-ban a csehszlovákiai fordulattól félve azonban szükségesnek látták a könnyűzenei köntösben megjelenő ellenzéki magatartásformák addiginál is jobb elszigetelését, mert a X. kongresszuson megállapítást nyert, hogy bár az írott és elektronikus sajtó munkája egyes szeleteinek színvonala emelkedett, „kulturális-szórakoztató munkájuk azonban nem fejlődött a kívánt módon. Gyakran közvetítenek alacsony színvonalú, kispolgári ízléstelenséget árasztó, s különösen az ifjúság erkölcsi fejlődését károsító műsorszámokat. Határozottabban kell fellépni az ilyen tendenciák, a burzsoá dekadencia, a kulturális selejt ellen.” Az „erkölcsileg romboló” szórakozási formákkal szembeni fellépés akár a betiltás is lehetett, ahogy azt maga Kádár János hangoztatta a „munkásellenzék” előretöréséről elhíresült MSZMP KB 1972. november 14–15-i ülésén: „Sohasem tagadtuk, hogy nem mondunk le az adminisztratív módszerekről, a betiltásról sem, ha ez szükséges”. Ezt az álláspontot és a betiltás alátámasztására szolgáló, a pop-rockzenekarokat is illető negatív jelzőket már korábban bevetették a párt különböző plénumain, amelyek később visszaköszöntek azokban a könnyűzenei intézményekben megjelenő kritikákban, amelyekben a pop-rockzenekarok mellőzését indokolták.

(Folytatjuk)