Versek Isten környékéről, árnyalni a végső kérdést

Viola Szandra legújabb verseskötete, a Használt fényforrások már címében is afféle metafizikai gondolatcsavar.

Minden eddigi akciójánál látványosabbat tervez Viola Szandra Fotó: Bakonyi Tibor

Az istenélményről ahányan vagyunk, annyifélét gondolunk. Van, aki szerint a bibliai időkkel ellentétben ma már csak szigorú, liturgikus keretek között elképzelhető. És akad, aki szerint bárhol, bármilyen körülmények között megeshet velünk – hisz nagyrészt nem rajtunk múlik. S olyanokat is ismerünk, akiket valamilyen irodalmi élmény juttatott közelebb a Mindenhatóhoz, legalábbis segített nekik abban, hogy bizonyos végső kérdéseiket árnyalni tudják. De már az is nagy dolog, ha pár olyan sorra bukkan az ember, ami adott esetben saját vívódásait, kételyeit, viaskodásait visszhangozza a láthatatlan birodalmával. A Használt fényforrások, Viola Szandra legújabb verseskötete már címében is afféle metafizikai gondolatcsavar.

A cím Szentes Zágon borítójával együtt válik érthetővé: viharos hullámok közt hánykolódó villanykörtét látunk, benne a volfrámszál helyén világító feszülettel. Nem emlékszem, hogy láttam volna már hasonlót: cím és borítókép egyenlő súllyal megteremtett feszültségéből jön létre a szakrális „poén” (milyen fény világíthat egy használt villanykörtében, ugyebár, de ezt fölösleges túlmagyarázni).

Ha mindenféle irodalomtörténeti okoskodástól mentesen, egyszerű paraszti benyomásainkat vizsgáljuk Viola Szandra verseiről, arra jutunk: ezek bizony tőrőlmetszett abszurd költemények. Ami nem azt jelenti, hogy úritökként fogunk vigyorogni, mint mikor Lewis Carrollt olvasunk (bár az is elképzelhető), viszont garantáltan kizökkenünk a kényelmes és biztonságos(nak vélt) szemlélődésből, akár a tragikus sorsú és csonka életművű Danyiil Harmsz abszurd verseitől.

„Anya azt mondja, fél az öregségtől, / ezért rákenődik a rém az arcára, / hátha az öregség így majd megijed tőle. // A tudósok feltalálták a fia­talság ellenszerét! // Anya, ha majd meghalunk, a természet / újat vásárol a régi testünk helyett? / A fák minden ősszel újraöregszenek.”

Így fecseg-csacsog a Vissza a közelhez lírai énje – lehetne akár norvég gyerekvers is, csak ez nem egyetlen blődli poénra, bon mot-ra van kihegyezve. Hanem legalább kétsoronként van egy. Vagyis jó.

Ez a kötet első, Nem visszatérő, hanem hazaér című részéből való. Ez a rész a személyes, gyermeki észleletek gyűjteménye. Még ilyen látomásos gyönyörűségekre bukkanhatunk benne, mint az elemi hatású 13 kezdő sorai:

„Fellövik a mennybe a sötétségjelző rakétákat, / felhősirályok kergetik körbe őket, / Luca széke készül itt lenn, / lucfenyő az anyaga, / »egy tapodtat se« a mérték. / Előre szökik az időben a királyok völgyéből egy macska, / s a háziasszony lábához dörgöli magát, / az attól kezdve elkurvul, és szétkáromkodja / férje az összekormozott eget, / ahová zajos csillárként akasztják fel a viharfelhőket.”

A folytatás is ugyanilyen kemény, folyamatosan robbannak tudatunkba a szürreális képek – a vén bűnös, Allen Ginsberg rajongói is elismerően csettintenének.

A második rész, A szentháromság kétharmada istenes verseket tartalmaz. Legalábbis ha egyszerűen hazudunk. Ha komplikáltan mondunk igazat, akkor olyan verseket olvashatunk itt, amik valahonnan Isten közeléből származnak. Mondjuk a szakálla végéről. Vagy aranytrónusának széléről. De azt már minden olvasó ítélje meg maga, honnan is szól például az Ünnep című:

„Tavasz jön, kivedlünk bőrünkből. / Itt húsvéti szalvéta a feltámadás. / Üres állkapcsok. / Betonon futnak anyáink. / Bátyáink locsolkodó esők. / Kinyílt testekkel lányaink vagyunk: / forró testkabátok.”

Nem játssza ki ugyan, de biztos szellemi fundamentumként „használja” a népi vallásosság, például a Paraszt Dekameron bukolikus világát a maga kacéran blaszfém naivitásával a Templomba járás című, hasonló szösszenet:

„Ilyenkor / magasra nyújtják / tornyaikat a templomok. / Imaszag van, / ikonfejű, buta szentek / bámulják, ahogy / ostyát majszolok.”

Szakrális és profán folyamatos libikókája, metafizikai bújócska, játék a megfoghatatlannal.

A kötet harmadik, Csak a tengerhez van köze című fejezete a legmetafizikaibb, legelvontabb, legabsztraktabb. Ínyenceknek való szellemi kaland. A záróvers, az Éjféli kezdő sora még a magamfajta, kiégett recenzensnek is örökre tudatába ég: „Nem ember, nem állat, nem személy: angyal.”

Viola Szandra: Használt fényforrások. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020.