A hangulat mellé pedig társul valami békebeli, régimódi biztonságérzet: olyan világban járunk, ahol még semmi nevetséges nem volt abban, ha egy férfi magányosan, vagy legalábbis kevesedmagával elindult, hogy síkra szálljon az igazságért.
És micsoda élvezetet jelentenek még Holmes okfejtései, akinek saját büszkesége egyetlen gyöngéje! Mikor a történet elején Watson hazatér a klubjából a Baker Street-i lakásra, ahonnan Holmes elküldte, hogy nyugodtan gondolkodhasson, először azt hiszi, otthonuk kigyulladt, pedig csak a jó detektív pipázta-kávézta agyon magát. Aki blazírtan megengedi barátjának, hogy ablakot nyisson, majd kifejti:
„Fura, de nekem az a véleményem, hogy a koncentrált atmoszféra elősegíti a a koncentrált gondolkodást. Addig még nem jutottam, hogy egy ládába bújjak, ha gondolkozni akarok, de meggyőződésemnek ez volna a logikus következménye.”
Érdekes, hogy bár a detektív maga a racionalitás szobra, aki ebben a történetben is leleplezi a misztikum álcáját viselő, ravasz bűntényt, valójában rendkívül misztikus figura, aki minden képességével kiemelkedik a közönséges emberek közül, például lápvidéki rejtekhelyén is képes patyolattisztán tartani öltözékét, de gyorsabban fut (bármennyi pipafüst ellenére) és lő is bárkinél.
„Óvatosan bukdácsoltunk tovább a sötétségben: körülöttünk szél koptatta, csipkés sziklaszörnyek, előttünk nyugodtan égő gyertya fénycsíkja. Semmi sem olyan csalóka, mint egy fényforrás távolsága a vaksötét éjszakában…”
Ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia időnként. Csak a miheztartás végett.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!