Lydia Davis korábbi novellakötetéről (Az annyi, mint, 2019) már írtunk lapunk hasábjain, az elsőként megjelent regényét (A történet vége, 2017) olvastuk, mégsem csak ezért vártuk ennek a könyvnek a megjelenését, hanem… a sokat ígérő címe miatt. Ritka eset, amikor már a cím ilyen teljes mértékben megképezi azt a szerzői univerzumot, amit aztán a könyv szállít – a fülszövegben „a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb és legeredetibbnek” nevezett, 1947-ben született Lydia Davisnek mégis sikerült.
Nem feltétlenül az a próza ez, amit hagyományos értelemben a prózai művön értünk, illetve a prózától olvasóként elvárunk (ha vannak egyáltalán elvárásaink, és nem csak olvasunk – örömünkre). Inkább benyomásokat, hangulatokat – sőt, mint látni fogjuk – álmokat rögzít, nem pedig szabatos történeteket mesél Lydia Davis, de az tagadhatatlan, hogy igen hamar igen erős atmoszférát teremt, és talán ez a könyv legfelismerhetőbb és legvonzóbb tulajdonsága. Külön szót érdemel a fordító bravúrja, amikor egyik-másik hangulatképző, -festő szöveget teljesen hitelesen magyarítja, mint például az Apró közjáték, nagyrészt a-val és á-val című szöveg („Nagy, mafla macska hangyát bámul. Pasas ámul, a macskát, hangyát pásztázza. A hangya halad saját csapásán. Aztán megakad, zavarban van. Hátrál – a macska lábára! A macska hátrapattan: jaj, baj van! A pasas áll, kacag. A hangya más csapásra szalad. A mafla macska áll, álmatag.”), vagy a különleges tördelésű, Jegyzetelek, miközben hosszú telefonbeszélgetést folytatok anyámmal című írás: „nyárra / kell neki / csinos ruha / pamut // pamut / tumap / paumt / tpuam / maupt / tpaum / uampt / maput / mupat / tapum”.
Sok esetben csak egy ötlet, egy villanás az egész írás: nagyon sok rövid, alig két-háromsoros szöveg szerepel a kötetben. Ezek joggal juttatják eszünkbe Örkény István egyperces novelláit, mint például A kukoricaliszt című: „Ma reggel a forró, főtt kukoricadara, amit egy tálba öntöttem, majd letakartam egy átlátszó tányérral, és ott hagytam, kicsapódott páracseppekkel terítette be a tányér alját: a maga szerény módján ő is igyekszik.”, vagy az Esetlegesség (vs. szükségszerűség) című írás: „A mi kutyánk lehetne. / De nem a mi kutyánk. / Így hát megugat minket.” Más esetben Flaubert levelei alapján írt – novellásított – szövegeket közöl a szerző, vagy saját és mások álmait sodorja rövid elbeszéléssé, tárcanovellává, és gyakran fiktív (vagy valóságos?) leveleket is közöl, amelyeket a legkülönlegesebb (és egyben legjelentéktelenebbnek tűnő!) ügyekben ír igen nagy műgonddal az illetékeseknek. Bizonyos esetekben egyenesen Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című művét idézi fel (például a már ismertetett, Apró közjáték, nagyrészt a-val és á-val című szöveg), máshol Thomas Bernhard rövid novelláit (melyeknek legteljesebb gyűjteményét az Egy innsbrucki kereskedőfiú bűne című kötetben találja a tisztelt olvasó).
