Hírvivőnk a világban

Egész életét – mely felölelte a múlt századot – a magyarság szolgálatában folytatott erkölcsi, lelki és szellemi küzdelemnek szentelte.

2007-ben, Zichy dédunokája a Magyar Nemzeti Galériában megnyitja Zichy Mihály, a rajzoló fejedelem címû kiállítást Fotó: MTI Fotó: Kovács Tamás

„Világnézetem keresztyén és nemzeti. A keresztyénség nemcsak világnézet, hanem életforma, melynek át kell hatnia az ember minden cselekedetét mind a magánéletében, mind a politikában. A vallás nem a papok dolga, hanem mindenkié külön-külön! […] Az élet küzdelem és áldozat, nem élvezet. Realistának kell lenni! Ami persze nem jelenti azt, hogy egy realistának nincsenek ideáljai…” Így vallott apjának 1936-ban írt levelében a Pázmány Péter Tudományegyetem elsőéves joghallgatója, aki három évvel később ezt a mondatot jegyezte fel naplójába: „A nemzetek sorsa nem a harctereken dől el, hanem a lelkekben.”

Az 1917 decemberében, földbirtokos, vallásos (katolikus és református felekezetű) családban született Csicsery-Rónay István egész életét – mely felölelte a múlt századot – a magyarság szolgálatában folytatott erkölcsi, lelki és szellemi küzdelemnek szentelte. Az apai ágon örökölt kálvinista lelkiismereti szabadság- és nemzetifüggetlenség-eszményt jól össze tudta egyeztetni a Piarista Gimnázium toleranciájával és felvilágosodott szellemiségével. Családi örökségéből a legfontosabbnak azt tartotta, hogy ő a híres Zichy nemzetség köznemesi ágának egyik utolsó leszármazottja, a „rajzolófejedelem” ­Zichy Mihálynak a dédunokája, aki életfilozófiájával a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Művészi vénáját és érdeklődését főként tőle, másfelől szépapjától, a „széphalmi mester” Kazinczy Ferenctől örökölte. Gimnazista korától érdekelte az irodalom, a történelem és a zene, s arra törekedett, hogy a kultúra minden területén egyformán legyen otthon. Bár sokáig diplomáciai pályára készült, már egész fiatalon titkos szerelme a politika volt, mert „az emberek között az ő lelki és anyagi jólétükért dolgozni: van-e ennél szebb hivatás?”

Második egyetemi évével párhuzamosan a Bem József lovastüzér-osztálynál töltötte önkéntes katonai szolgálatát, így a zalai parasztgyerekek, a pesti gimnáziumi osztály, a cserkészet, a piarista diákszövetség, a Prohászka Munkaközösség után ez volt a hatodik közösség, amelyben megismerhette a magyar társadalom különböző rétegeit. Több diplomát szerzett: Bécsben a Konzuli Akadémián, Budapesten az Állam- és Jogtudományi Karon, majd a Műszaki Egyetem Mezőgazdasági Karán. Élete első fordulópontja az volt, amikor a 2. hadsereg tisztjeként részt vett a doni harcokban, és az 1943. januári orosz áttöréskor súlyosan megsebesült, de csodával határos módon megmenekült a hadifogságtól.

Hazatérése, majd felgyógyulása után ismét bekapcsolódott a már diák­ként, öregcserkészként végzett politikai munkába. A Független Kisgazdapárt és a Magyar Testvéri Közösség tagjaként előbb a nácik és a nyilasok, majd 1945-től a moszkovita kommunisták – „mind a két rablóbanda” – ellen küzdött. Az utóbbiak a köztársaság-ellenes összeesküvés fedőnevű koncepciós perben fegyházbüntetésre ítélték Csicsery-Rónayt is, de 1947 őszén sikerült elmenekülnie, és az Egyesült Államokba emigrált. Washingtonban egyetemi könyvtárosként dolgozott, emellett szerkesztette és kiadta a Hírünk a világban című folyóiratot, s 1953-ban létrehozta a (haláláig működtetett) Occidental Press könyvkiadót. 1990-es hazatelepülését követően sokoldalú közírói, kiadói, közéleti szerepet vállalt, alapítványokat hozott létre és működtetett, 2000-től pedig megjelentette a Csillagos órák, sorsfordító magyarok című, több mint húszkötetes történelmi ismeretterjesztő és értékőrző könyvsorozatát.

Csicsery-Rónay István, Zichy Mihály dédunokája a Magyar Nemzeti Galériában megnyitja Zichy Mihály, a rajzoló fejedelem című kiállítást 2007-ben
Fotó: MTI Fotó: Kovács Tamás

„Sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy életünk jutalma, hogy Csicsery-Rónay István kortársai lehetünk.” E szavakkal zárta kilencvenesztendős régi barátját és bajtársát köszöntő, napirend utáni felszólalását 2008 február­jában Horváth János, az Országgyűlés korelnöke. Köszönöm a jó sorsomnak, hogy én is – bár nála jóval fiatalabb – kortársa, személyes ismerőse lehettem, s ma is töprenghetek történelmünkről nekem ajándékozott könyveit olvasva.

Az író politikus és politikus író, nemzetnevelő történész, szerkesztő és könyvkiadó, a magyar kultúra hiteles hírvivője és a magyarságkép hatásos formálója ma tíz éve, nagypénteken ment el a minden élők útján. Rá nézve is igaz, amit történelmünk hőseiről, nemzetünk legjobbjairól írt: ők mertek magyarok lenni. És vajon ma, mi?