„Amit senki sem vállalt volna, azt ő lelkesedéssel csinálta”

Az ötven éve, 1971. május 11-én, Budapesten elhunyt Erdei Ferenc érdekes alakja a huszadik századi magyar politika- és tudománytörténetnek, de munkássága meglehetősen vitatott. Egyrészt szinte halálától kezdődően egyfajta kultusza figyelhető meg, amelyet a szociológia tudományának művelői, illetve elsősorban baloldali, de legalábbis „népi” elköteleződésű értelmiségiek ápolnak. Másrészt a rendszerváltozás idejétől – titkos kommunista párttagsága, és a Rákosi-korszakot, valamint a Kádár-diktatúrát kiszolgáló közéleti tevékenysége miatt – súlyos kritikával illetik mind munkásságát, mind személyét.

Fotó: Wikipédia

Belügyminisztersége alatt került sor például a politikai alapú döntéseket hozó és a jogi kereteket semmibe vevő népbíróságok létrehozására és működtetésére, valamint magyarok százezreinek málenkij robotra hurcolására a Szovjetunióba. Földművelésügyi minisztersége idején tombolt a mezőgazdaságban az államosítás és a szövetkezetesítés, ekkoriban „verték be” a tulajdonnal rendelkező gazdák jó részét a szövetkezetekbe. Ebben az időben megjelent írásaiban már a nagyüzemi gazdálkodás (ami lényegében a modern, „kapitalista típusú” – tehát legalább nem a Széchenyi István által egy évszázaddal korábban kárhoztatott „feudális típusú” – táblás gazdálkodás) híve volt. Igazságügyi minisztersége korszakában nem volt jogállam: a parlament csak formális intézmény volt, évi néhány ülésnappal, az ügyészségek és a bíróságok pedig az állampárt vezetőinek utasításait hajtották végre.

Balogh István – közismert nevén: Balogh páter – katolikus pap, 1944 és 1947 közötti miniszterelnökségi államtitkár az 1960-as évek elején készült visszaemlékezéseiben így fogalmazott Erdeiről: „Ennek az országnak több kárt senki sem okozott, mint Erdei Ferenc, aki egy parasztpártinak öltözött kommunista. […] Amikor ki kellett fosztani a kastélyokat, elrabolni mindent, akkor ő volt a belügyminiszter, amikor a parasztot, visszakapott földjéről be kellett terelni a kolhozokba, akkor földművelésügyi miniszter volt, mikor a magyar alkotmányt össze kellett törni, az ezeréves alkotmányt szétzúzni, akkor igazságügyi miniszter volt. Amit senki sem vállalt volna, azt ő lelkesedéssel csinálta. […] 1956-ban természetesen Nagy Imre kabinetjében volt, és ő vezette az oroszokhoz azt a katonai küldöttséget, amelynek Maléter is a tagja volt. Malétert fejbe lőtték, ő az Akadémia főtitkára lett, most a Hazafias Népfront főtitkára.” (Balogh rosszul emlékezett. Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét ugyanis 1958. június 16-án kötél által végezték ki a kádári megtorlások részeként.)

Kossuth Lajos tér, Parlament. 1956. október 23-án Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes fogadja az egyetemi hallgatók küldöttségét
Fotó: Fortepan/Fortepan/Album023

Erdei fő terepe 1956 után a tudomány világa volt: a Magyar Tudományos Akadémiának 1948-tól levelező, 1956-tól rendes tagja. Az akadémia főtitkáraként, majd alelnökeként tudományszervezéssel foglalkozott. Ennek jegyében professzionalizálta az agrárgazdasági kutatóintézet és a szociológiai kutatóintézet munkáját, illetve könyvsorozatok (köztük az újraindult Magyarország felfedezése című szociográfiai széria) létrejöttét koordinálta. Később a Hazafias Népfront főtitkáraként és az Elnöki Tanács tagjaként egyik kezdeményezője volt az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark megalapításának.

A tudományos közélet fóruma című rádióműsorban 1971-ben: Erdei Ferenc politikus, mint az MTA főtitkára, Pál Lénárd akadémikus a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatója, Eke Károly riporter, Aczél György politikus
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Erdei Ferenc tehát opportunista és elvtelen politikus volt, aki saját személyes érdekei jegyében kiszolgálta a Rákosi- és a Kádár-diktatúrát. Társadalomtudósként természetesen komoly érdemei vannak, s alakja Závada Pál A fényképész utókora című regénye egyik karakterével, Dohányos László figurájával kortárs irodalmunkban is megjelent. Történelmi és tudományos szerepe mérlegelésekor Madách Imre bölcsességére kell gondolnunk, amely szerint az esendő ember „sárból, napsugárból összegyúrva / tudásra törpe, és vakságra nagy”.