1978 nyarán Hajdúszoboszlón az ezerfős nézőterű szabadtéri színpadon tartottuk a koncertet, ehhez pedig már kellett volna az ORI engedélye, de ezt a helyiek nem kérték ki. Mivel egyetlen szabadtéri koncerten annyi bevétel keletkezett, mint két művházason, így – hogy elfedjék, hogy ORI-engedély nélkül rendezték a koncertet – a felettes szervek felé két művházas koncertet számoltak el, amihez nem kellett az ORI hozzájárulása. A koncertet rutintalan ifjúgárdistákkal és mindössze két (!) rendőrrel akarták biztosítani. Mindamellett, hogy ezer ember volt bent, másik ezernek már nem jutott belépőjegy. Ahogy a fiúk elkezdtek játszani, a kinti ezer rajongó nekirontott a kapunak, és a két szerencsétlen rendőrt is elsodorva bezúdult a nézőtérre. A művelődési ház igazgatónője könyörgött nekem, hogy mondassam be, hogy akinek nincs jegye, az azonnal hagyja el a nézőteret. Ez persze illúzió volt. A dobszóló alatt Som Lajos a kulisszák mögött szóváltásba keveredett a művelődési ház igazgatónőjével, aki azt állította, hogy a Piramis direkt hergeli a közönséget. Emiatt heves indulatában megpöckölte az orrát az igazgatónőnek, majd folytatta a zenélést. A koncert végén aztán a helyi párttitkár, a tanácselnök és a rendőrkapitány csőcseléknek és fasisztának nevezte a Piramist, és megtagadták a gázsi kifizetését. Véletlenül megtudtam azonban, hogy két koncertet jelentettek be egy helyett, ezért másnap számon kérően kértem a két gázsinkat, amiből a helyi szervező megtudta, hogy tudok a stiklijükről, s ezért ők is pórul járhatnak. Megkaptuk a két gázsit, az akkori szabályoknak megfelelően az első koncertért a megállapított ORI-fizetés száz, a másodikért a nyolcvan százalékát. A Piramist persze feljelentették az ORI-nál a tömegjelenetek és a szabadtéri színpad pusztítása miatt. Mivel jogilag menedzserként nem működhettem, Som Lajost hívatták be, aki megúszta egy ejnye-bejnyével.
– A Kádár-rendszerben még számos nagy dobása volt. Melyekre a legbüszkébb?
– Tehetségkutatókat tartottam a Közgáz Klubban, 1979-ben a Rockreflektor elnevezésű koncertre meghívtam feltörekvő vidéki zenekarokat is. Ez leginkább annak fényében volt nagy esély nekik, hogy akkoriban egyetlen televízió és rádió működött, az írott sajtó pedig eléggé szűkkeblűen bánt a rockzenével. Meghívtam a rendezvényre mások mellett az MHV képviselőit, a Budai Ifjúsági Park akkori igazgatóját, Németh Gyulát és rockzenei újságírókat. Három nagy felfedezettje lett a koncertnek, a miskolci Edda, a szegedi East és a kiskőrösi Rolls, de fellépett egy, az erre az alkalomra verbuválódott „vegyes” zenekar is, amelyben Radics Béla gitározott és Révész Sándor énekelt. Az Edda akkor adta történetének első koncertjét Budapesten. 1980-ban megismételtük ezt a vállalkozást, akkor a Hadirock nyert, belőlük alakult később a Prognózis. 1981-ben az Új Vár Klubba igazoltam át, Csepelen a Melósban pedig Radics Béla akkori zenekarának, a Nevadának, 1978–1980 között a Beatricének, 1980-tól pedig a Rollsnak, majd a Pokolgépnek szerveztem klubot.
– Az ORI egyetlen konkurenciájaként alakult, bár a KISZ KB felügyelete alatt álló Ifjúsági Rendező Iroda (IRI) is igény tartott a szakértelmére, ahogy később a Budapest Sportcsarnok (BS) sajtófőnöke lett, majd 1987-ben létrehozta Magyarország első magánkézben lévő koncertirodáját. Miket emelne ki az itteni tevékenységei közül?
– Az IRI-ben könnyűzenei csoportvezetőként irányítottam a P. Mobil Duna-parti hajós turnéját. Volt ott is balhé, amikor Schuster Lóránt zenekarvezető kizárólag piros, fehér és zöld lámpákat gyújtatott meg koncert közben, és az akkori csehszlovák–magyar határon bemondta a mikrofonba, hogy az együttes szeretettel üdvözli a Duna túlsó oldalán zenét hallgató magyarokat. Lett is ebből felelősségre vonás másnap az irodában! Közben csak úgy „mellesleg”, az IRI-től teljesen függetlenül, magánszorgalomból megszerveztem többedmagammal 1984-ben a Budai Ifjúsági Park bezárásáról szóló koncertet, az Elektromos temetést, és én voltam az utolsó ember, aki a színpadon műsorvezetőként szólt itt a közönséghez. Az IRI-vel mi szerveztük az első Iron Maiden- és Motörhead-koncerteket Magyarországon, de a Uriah Heepet is vendégül láttuk. Szerveztünk nagy sikerű Első Emelet-, R-Go-, LGT- és Hobo Blues Band-turnékat is, de az István, a király előadásának lebonyolítása is hozzánk tartozott. Ezenkívül adtunk ki könnyűzenei témájú könyveket, például az első Radics Béláról szólót is. Aztán eljöttem a BS-be, amit két év után a Szinkron névre hallgató magánkézben lévő koncertszervező iroda kedvéért hagytam ott. Még a rendszerváltás előtt közvetlenül is belefutottunk ideológiai tiltásba, az egyik pártapparatcsik, Pándi András, a Művelődési Minisztérium művészeti főosztályának vezetője megfenyegetett, hogy ha nem hagyjuk abba a Continental Singers vallásos énekeket előadó kórus fellépéseinek szervezését, bevonják az irodánk működési engedélyét. Erre meghátráltunk, és a Szinkron története a részemről véget is ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. De nem különösebben bántam, mert 1987-től már a Csillagfény diszkót is csináltam a Petőfi Csarnokban egészen 1992-ig. Velük fordultam át a rendszerváltáson, közben még 1989-ben Deák Bill Gyulának is szerveztem egy dániai turnét. Bill kamuangollal énekelt a Bill from Pusta elnevezésű bandával, óriási sikerrel.
– Felsorolni is szinte lehetetlen, mi mindennel foglalkozott a rendszerváltás után is. Mennyire érezte a változásokat 1990 után a saját karrierjében?
– A rock and roll mindig a szabadságról és a felhőtlen szórakozásról szólt, és ezt a küldetését demokratikus közegben nyilvánvalóan jobban be tudja teljesíteni, mint egy proletárdiktatúrában. Az én egyik hőskorszakom inkább 1990 előttre tehető, de ezután is részt vettem csodás produkciókban. 1994-ben az aktív közreműködésemmel szerveztük meg a P. Mobillal a nagy visszatérő bulijukat a Fradi-pályán, majd a Honfoglalás rockszvitjük szimfonikus változatát is sikerült színpadra vinni. Menedzseltem a Baby Sisterst, akikkel a Piramishoz hasonló rajongásban volt részünk, még ha nem is hasonlítható össze ilyen szempontból a hetvenes évek a kilencvenesekkel. De szerveztem az XL Sisters, Oláh Ibolya és Tissy ügyeit is, és nem kérdéses, hogy mivel sokkal több médium lett a piacon, így az élet is ezerszer pörgősebbé vált. A régi barátok közül pedig Zalatnay Cini menedzselését is elvállaltam immáron a börtönévei után, mert meggyőződésem, hogy a hangja és a művészete nincs összefüggésben a viselt dolgaival. Még a Penthouse magazin promóciós igazgatója is voltam két évig a 2000-es évek elején, majd a Budapest Rádióban, a Pont FM-ben és legutóbb a Rock Rádióban is vezettem műsort. A PeCsa Caféban pedig mindig fellépett valaki, akivel korábban együtt dolgoztam. 2011-ben Volt egyszer egy Ifipark… címmel szerveztem egy emlékkoncertet a Budai Ifjúsági Park megalapításának ötvenéves évfordulójára, kiváló hangulat kerekedett, nem is számítottam ekkora kitörő lelkesedésre, a bulit a zenészek maguknak csinálták és nem győztek nosztalgiázni. Ez a megmozdulás ma is szép emlék, amelyen fellépett Bergendy István, Bródy János, a HIT együttes, Komár László, a Liversing, a Syconor és Zalatnay Cini.
– 2018-ban még könyv is született munkásságáról az azóta elhunyt Zoltán János tollából Mindhalálig rock and roll címmel. Ezt tényleg mindhalálig érdemes csinálni?
– Persze, ez nem kérdés. Nekem a zenén és persze a többi művészet „fogyasztásán” kívül nincs is más kedvenc időtöltésem, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem a hobbim volt a munkám egész életemben. Amikor ez a kötet készült, jó apropót szolgáltatott arra, hogy számot vessek önmagammal. Ehhez jött most még ez a Fonogram-életműdíj, és a kettő együtt ébresztett rá arra, hogy már kevesebb van vissza, mint amennyi eddig megvolt. De akárhogy is csűröm-csavarom, biztos vagyok benne, hogy semmit nem csinálnék másként. Úgyhogy addig is – ahogy a klasszikussá vált sláger mondja – sokáig éljen a rock and roll!
(Az interjú a Kossuth rádió Az este című műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=Xm87dWoEjpo&t=3s[/embed]