„Porlik, mint a szikla” – Százéves a Székely himnusz II.

Épp száz éve, 1921 májusában keletkezett a Székely himnusz, megzenésített változatát pedig 99 éve, 1922. május 22-én adták elő Aquicumban, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) Májusi nagyáldozat nevű rendezvényén. A kettős évforduló alkalmából az első részben összefoglaltam a legfontosabb tudnivalókat a keletkezésről, az utóéletéről; a második részben most amellett érvelek – összevetve az eredeti, a helyesbített és a folklorizálódott változatot –, hogy egyes, látszólagos nehézségek ellenére el lehet – és miként lehet – jó prozódiával énekelni az eredeti változatot.

Csíkszereda, 2019. július 6. Az ezer székely leány napja a csíksomlyói hegynyeregben 2019. július 6-án. MTI/Veres Nándor Fotó: Veres Nándor

Az első fennmaradt változatban tehát az Új Életben közölt szöveget vettem alapul, mindössze két helyen tettem pontot a sorok végére a mondathatárok miatt (második és negyedik sor), illetve különírtam a második sorban a „még egyszer” szókapcsolatot, amely a nyomtatásban egyben volt.

Erőszak a magyar nyelven

A vers ritmusa pszeudojambus, másképp mondva hamis jambus, két szótagos, emelkedésre törekvő, de valójában kiegyenlített lejtésű verslábakkal/ütemekkel. A rímképlete a szótagszámok jelölésével is: 11a / 10b / 11a / 10b / 11c / 10d / 11c / 10d, vagyis ez a vers keresztrímes oktáva, közepesen erős asszonáncokkal (végzet – néped, szikla – elborítja, tengeren – Istene) és egy ragrímpárral (ösvényen – tengeren). Mint látjuk, a nem túl erős asszonáncok és a ragrím nem ront sokat a szöveg esztétikai színvonalán, mert a vers egyéb tartalmi és formai elemei, ráadásul Mihalik Kálmán megzenésítése felemeli azt.

A jambus emelkedő, tehát a magyar nyelv természetes lejtésével ellenkező lüktetésű, ami a XIX–XXI. századok hazai verselésnek gyermek- és felnőttbetegsége. A Kodály Zoltán és mások által is sokszor és joggal bírált idegen, emelkedő verslábat gyanútlan költőink erőltették rá a magyar nyelvre, mert a fülükben csengtek a többnyire latin, francia, német, angol jambusok a versekből, a színművekből, a sanzonokból és a kuplékból. Ezt a hangzást akarták utánozni, ami azonban legtöbbször erőszakot tesz a magyar nyelven.

A jambus emelkedő lüktetése miatt számos esetben szó közepére vagy végére esik a hangsúly, ami magyarul nem szól jól, nem szép, és nem is helyes. A jambizálás a Székely himnusznak sem tett jót, mert mind a nyolc sora hangsúlyos szóval kezdődik, miközben az összes sor második szótagja alapvetően hangsúlytalan, és ebben a versben hangsúlyt kap, amit a megzenésítés is megerősít. Ugyanakkor a szövegnek és a megzenésítésnek vannak olyan ösztönös vagy tudatos megoldásai, amelyek mégis valahogy elfogadhatóvá teszik e rövid versben a magyar nyelvvel egyébként teljesen hadban álló, emelkedő lejtést.

Az első sorban a „ki” kérdő és nem vonatkozó névmás, tehát hangsúlyosnak kellene lennie, a hangsúly azonban a hamis jambus által vezetve a második szótagra kerül: „tu”, a „tudja” szóból. Ez a sorkezdet értelmileg és ritmikailag mégsem zavaró, két okból. Az „ki” szótag i-hangja magasabban szól, mint a „tudja” u hangja, ezért a természetes dallamhangsúly, a hangszín hatása alapján a „ki” értelmi hangsúlyt kap (magasabb ejtés), és a „tu-” pedig pusztán metrikai hangsúlyt a mélyebb ejtéstől. Az első sor megőrzi a jó tagolást, mert a metszet/cezúra a harmadik versláb/ütem közepén van, tehát a második félsor értelmi hangsúllyal, ennek megfelelően szókezdettel indul.

A páratlan sorok kezdetei nem okoznak rossz értelmi tagolást, mert az első, a harmadik és a hetedik sorok dallama lefele indul az első szótagtól a második felé, és itt kisegít a dallamhangsúly akkor is, ha a két szótagból a másodiknak a magánhangzója lenne magasabb az alap- vagy természetes, nem énekelt ejtés esetén: „segítsd” (harmadik sor), „fejünk” (hetedik sor). Az ötödik sorban a dallam a sorkezdeten nem lép sem lefele, sem felfele, tehát a dallamhangsúly énekelt része szempontjából semleges.

A páros sorok közül három (második, negyedik, nyolcadik) dallama viszont felfele indul, ráadásul ugrik, nem is csupán lép, ami ezeken a helyeken valóban zavaró, rossz is lehet a hangsúlyozás szempontjából (ha más tényező nem ellensúlyozza), mert a „göröngyös” és a „Csaba” szavak második szótagjai kapnak hangerő- és még ráadásul plusz énekelt dallamnyomatékot. Az utolsó, nyolcadik sor kezdetén szintén fordított a hangsúlyozás és a dallam is felfele ugrik („Ne hagyd”), így olyan., mintha a „hagyd” lenne a kihangsúlyozandó, miközben itt a „ne” a fontos, hiszen ez épp egy felszólítás, kérés az Isten felé, hogy „ne hagyja” el Erdélyt. Ebben, az utolsó sorban az csökkenti, ellensúlyozza a rossz jambikus tagolást, hogy az eleső szótag e-je magasabb, mint a második szótag a-ja, így a természetes dallamhangsúly egy kicsit visszahoz az énekelt dallam nem kedvező irányú emelkedéséből. A hatodik sor énekdallama szintén hangismétlés, tehát semleges, ezért annak az értelmi hangsúlyozását megmenti a természetes dallamhangsúly.

Kiegyenlítő, javító hatások

A Székely himnusz szövegének és énekelt változatának összhatását tekintve megfigyelhető, hogy a szöveg és az énekelt változat együttesen (hol egyik, hol másik, hol mindkettő) nagyon hatékonyan korrigálja az alapvetően a magyar nyelvvel hadiállapotban lévő jambus és hamis jambus emelkedő lejtése okozta tagolási és hangsúlyozási zavaró hatásokat. A legerősebb hangsúlymegfordítás a második és a negyedik sorban található, ahol a dallam felfele indul, tehát a második, nem szókezdő szótag kap értelmi hangsúlyt ennek következményeként, de szerencsére épp ezekben a sorokban hangzóismétlődés van: ö-ö, a-a, vagyis „göröngyös”, „Csaba”, így itt sem lesz nagyon zavaróan rossz a hangsúlyozás. Azt pedig már említettem, hogy mind a nyolc sorban jó helyre került a cezúra, a metszet, mert mindegyik versláb és ütem közepén van a metszet az emelkedő lejtésű képletben. Így a harmadik ütem második szótagja, a hatodik szótag mindig hangsúlyos és egyben szókezdet lesz, dallamhangsúlytól függetlenül is, a hangerőnyomatéktól jó prozódiájú hatása lesz. Egyedül a hetedik sornak van egy, Csanády által is megerősített variánsa (Rózsavölgyi, 1940), amikor szó közepére kerül a metszet e- / zerszer, de ez is áthidalható dallamhangsúllyal, a második e kissé magasabb ejtésével.

A sorok belső tagolása tehát szótagszámok alapján: 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5. Tehát a metszet az összes sorban átmenti az idegen emelkedő jambikus lüktetést az ereszkedő magyarosba. Ha a sor emelkedően indul is, azt több-kevesebb hatással kimenti a természetes (prozódiai) dallamhangsúly, a hangismétlés, illetve a dallam helyenként ereszkedő vagy semleges (ismétlő) haladási iránya. Valami hasonló történik, mint Ady Endre számos versében, amelyekben a költő első nekifutásra enged a jambus emelkedésének, de a metszetre és a sor végére átmegy ereszkedőbe. Lehet magának a nyelvnek kiegyenlítő, javító hatása, de jó ritmusérzékű költő, és megzenésítés esetén jó ritmusérzékű zeneszerző esetén más kiegyenlítő hatások is segíthetnek. A metszettől egyértelműen átállított lüktetés az innen számított módon hiányos versláb/ütem esetén sem vált vissza emelkedőbe: „éjjelen, ösvényen, tengeren, Istenem.” Tehát megállapítható, hogy a jambus és az emelkedő lejtés továbbra sem a magyar verselés természetes alap-eszköztára, de egy-egy rövid lírai versben meg lehet valósítani ilyen bravúrt, amit egy hasonlattal kézen járva ropott táncnak neveznék.

Ne hagyd elveszni...

Végül nézzük a négy legfontosabb különbséget a szövegváltozatok között, amelyeket az előzetes feltételezésem szerint a szóbeli emlékezet, a természetes verstani tagolódás és a dallam külön-külön vagy együttesen okozott.

A szerzői változatok között nincs sok és lényeges különbség. A harmadik sor az 1922-es és az 1940-es szerzői változatban a segítsd szóval kezdődik, de az 1936-ban megjelent változatban és sok folklorizálódott verzióban vezesd van. Az utóbbi határozottabb, katonásabb, mint az előbbi, de a hiteles a szerzői változat.

Szintén egyszerű és tartalmi motivációjú lehet a második változtatás. Az eredetiben „Csaba király a”, legtöbb helyen viszont „Csaba királyfi” változatban éneklik. Ez nem ritmikai alapú, mert mindkét változat belesimul a mintasorok ötödik szótag után érvényesülő, a szókezdet biztosította metszet formájába. A szóbeli emlékezetben ez logikus változtatás, mert Csaba nem volt király, hiszen a trónutódlási harcokban alulmaradt, és az emlékezet a királyfi visszatérést várja, aki ugyan majd királlyá válhat, de „most” még csak királyfi.

Az utolsó sor az eredetiben: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!” Az erdélyiek többsége viszont így énekli, és a nyomtatott változatok is ezt terjesztik: „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!” Még itt se csupán a ritmus és a verstani tagolás okozhatta a két változtatást. Nem ritka a versekben egy-egy fontos szó megismétlése, de itt indokolt is, mert az Isten erős jelzőt kap: „Erdély Istene”. (Csanády egyik, későbbi, de eredetiként említett változatában, a Rózsvölgyi kiadásában van a „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!” – tehát nem könnyű még azt sem eldönteni, hogy melyik az eredeti vagy a végső szerzői változat.) A pszeudojambus lüktetése hangsúlyt helyez az első Erdély szóra, de a második Erdély viszont szintén kiemelt, hangsúlyos helyzetben van, mert ez indítja a metszet utáni félsort. Lehet, hogy az anonim átköltő nem értékelte a Erdélyt után a „Erdély Istene” vagy az „Erdélyt, Istenem” fokozást, és helyette erősebb kifejezést akart beletenni, az „elveszni”-t. Ez azonban már távol állt Csanády eredeti szándékától, mert ahogy később nyilatkozott, még csak gondolni sem akart arra, hogy Erdély elvész.

Ritmikailag valamennyi változat jó tagolású, jó prozódiájú és jól énekelhető, a szóbeli emlékezet azonban mégis igazított.

A legszembetűnőbb változást a hetedik sor szenvedte el. Csanády visszaemlékezése szerint az eredetiben ez áll: „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, az Új Életben (1922) és a folkorizálódott erdélyi változatban: „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. Ennek a bizonyára ösztönös változtatásnak már a tagolás is lehet az oka. Az összes verssorban, így az utolsóban is a harmadik versláb vagy ütem, tehát az ötödik szótag után következik a metszet, kivéve a hetedikben már a negyedik szótag után. Ahogy már említettem, a vers lüktetése a cezúránál átvált az emelkedő hamis jambusból magyaros, ereszkedő lejtésre, ezért a hetedik sor hatodik szótagján is hangsúlynak és szókezdetnek kellene lennie. Az eredetiként idézett 1940-es változatban nincs így, mert a cezúra, a metszet a hatodik helyett az ötödik szótagra esik, és az „ezerszer” szó második, értelmileg semmiképpen nem hangsúlyos szótagja kerül kiemelésre: e- / zerszer. Ezért kézenfekvő a megoldás, hogy egy jó fülű, anonim hozzáköltő szerző a sort kiigazította (vagy visszaigazította az 1922-es, megjelent változathoz), és a metszet utáni szótag, szókezdet, így hangsúlyos lett: „százszor”. Ebben a szövegkörnyezetben tartalmilag felcserélhető az „ezerszer” és a „százszor”, mert mindkettő jelentése itt: sokszor, nagyon sokszor.

A hetedik sor esetén felmerül, hogy meg lehet-e, és meg kell-e tartani a korábbi, vagy a szerző által eredetinek tartott változatot, ha annak rossz a prozódiai és a verstani tagolása? Vajon itt segít-e a dallamhangsúly? Meglátásom szerint segít, a következők miatt. A negyedik szótag, az „ár” a dallamvezetés szerint azonos magasságban énekelendő az ötödik szótaggal, az „ezerszer” elejével. Ez semleges kapcsolat, ami már egy fokkal jobb, mintha az ötödik szótag dallamvezetésben mélyebb lenne. Ha a dallamot dé (másképp mondva: re alapú) dúrban jegyzik le, akkor mindkét hang h vagy másképp ti. A dallamhangsúly hangismétlés esetén is érvényesülhet, és itt érvényesül is. Az „ezerszer” e-je magasabb lesz azonos jellegű hangképzés esetén, mint az előtte lévő „ár” á-ja, így az „ezerszer” első szótagja megkapja a természetes dallamhangsúlyt, az értelmi hangsúlyt. Utána az énekelt dallam lefelé lép, úgy az „ezerszer” első e-je viszonylagosan magasabb, mint a második, és a dallamvezetés is megerősíti az értelmi hangsúlyként megragadott helyzetét. A dallam az azonos e normál képzésének megtartása mellett mélyebbre lép, így az a hallás/befogadás szempontjából megmarad pusztán metrikai hangsúlynak, még akkor is, ha ez a középső szótag ütem egyre esik. Tehát megtartható a szerzőként eredetinek tartott szövegváltozat a hetedik sora is (a negyedik és a nyolcadik is természetesen), akár az „ezerszer” szó bizonytalan helyzetbe kerülésével, csak ennek a sornak az éneklése kissé fokozottabb odafigyelést igényel, mint a többi.

A szerző az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) munkatársa.

(Vége)

Az első rész ITT olvasható.