„Porlik, mint a szikla” – Százéves a Székely himnusz II.

Épp száz éve, 1921 májusában keletkezett a Székely himnusz, megzenésített változatát pedig 99 éve, 1922. május 22-én adták elő Aquicumban, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) Májusi nagyáldozat nevű rendezvényén. A kettős évforduló alkalmából az első részben összefoglaltam a legfontosabb tudnivalókat a keletkezésről, az utóéletéről; a második részben most amellett érvelek – összevetve az eredeti, a helyesbített és a folklorizálódott változatot –, hogy egyes, látszólagos nehézségek ellenére el lehet – és miként lehet – jó prozódiával énekelni az eredeti változatot.

Csíkszereda, 2019. július 6. Az ezer székely leány napja a csíksomlyói hegynyeregben 2019. július 6-án. MTI/Veres Nándor Fotó: Veres Nándor

Az alábbiakban megvizsgálom röviden a Székely himnusz sorait verstanilag és prozódiailag, illetve összevetem a szerzői és a főleg Erdélyben hagyományozódott szövegváltozatok néhány főbb eltérését. Arra keresem a választ, hogy az eredeti szövegváltozat megfelelő mértékben követi-e a magyar nyelv és a választott forma ritmikáját, és miképpen lehet visszatérni hozzá, a szerzői akaratot tiszteletben tartva.

A Csanády György által pontosított, eredeti változat nyolcsoros vers, a többi versszak más, ismeretlen szerzők hozzátoldása.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=rP6qNaRkkPg[/embed]

Ezt a nyolc sort sem hagyta azonban változatlanul az idő, mert a szövege hosszú évekig kéziratban és szájhagyomány útján terjedt. Feltételezésem szerint az eltéréseknek részben tartalmi, részben verstani és prozódiai okai vannak, amelyeket a ritmikailag nagyon egyszerű alapforma csiszolt, alakított át a szóbeli emlékezetben. Először nézzük a két, eredetinek tartott szövegváltozatot, a közszájon forgó változatot, majd a versformát és ritmikai képletet.

„Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped

Csaba király a csillag ösvényen.

Maroknyi székely porlik mint a szikla

Népek harcától zajló tengeren.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!”

Csanády György (Új Élet, 1922. IX. 15., 12. o.)

„Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped

Csaba király a csillag ösvényen!

Maroknyi székely, porlik mint a szikla

Népek harcától zajló tengeren,

Fejünk az ár ezerszer elborítja,

Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!”

Csanády György (Rózsavölgyi Kiadó, 1940)

Ki tudja merre, merre visz a végzet,

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Vezesd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi csillagösvényen!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

(Kríza Ildikó: A Székely himnusz születésének háttere. Honismeret, 2003/5. szám, 67–38. oldal)

Az első fennmaradt változatban tehát az Új Életben közölt szöveget vettem alapul, mindössze két helyen tettem pontot a sorok végére a mondathatárok miatt (második és negyedik sor), illetve különírtam a második sorban a „még egyszer” szókapcsolatot, amely a nyomtatásban egyben volt.

Erőszak a magyar nyelven

A vers ritmusa pszeudojambus, másképp mondva hamis jambus, két szótagos, emelkedésre törekvő, de valójában kiegyenlített lejtésű verslábakkal/ütemekkel. A rímképlete a szótagszámok jelölésével is: 11a / 10b / 11a / 10b / 11c / 10d / 11c / 10d, vagyis ez a vers keresztrímes oktáva, közepesen erős asszonáncokkal (végzet – néped, szikla – elborítja, tengeren – Istene) és egy ragrímpárral (ösvényen – tengeren). Mint látjuk, a nem túl erős asszonáncok és a ragrím nem ront sokat a szöveg esztétikai színvonalán, mert a vers egyéb tartalmi és formai elemei, ráadásul Mihalik Kálmán megzenésítése felemeli azt.

A jambus emelkedő, tehát a magyar nyelv természetes lejtésével ellenkező lüktetésű, ami a XIX–XXI. századok hazai verselésnek gyermek- és felnőttbetegsége. A Kodály Zoltán és mások által is sokszor és joggal bírált idegen, emelkedő verslábat gyanútlan költőink erőltették rá a magyar nyelvre, mert a fülükben csengtek a többnyire latin, francia, német, angol jambusok a versekből, a színművekből, a sanzonokból és a kuplékból. Ezt a hangzást akarták utánozni, ami azonban legtöbbször erőszakot tesz a magyar nyelven.

A jambus emelkedő lüktetése miatt számos esetben szó közepére vagy végére esik a hangsúly, ami magyarul nem szól jól, nem szép, és nem is helyes. A jambizálás a Székely himnusznak sem tett jót, mert mind a nyolc sora hangsúlyos szóval kezdődik, miközben az összes sor második szótagja alapvetően hangsúlytalan, és ebben a versben hangsúlyt kap, amit a megzenésítés is megerősít. Ugyanakkor a szövegnek és a megzenésítésnek vannak olyan ösztönös vagy tudatos megoldásai, amelyek mégis valahogy elfogadhatóvá teszik e rövid versben a magyar nyelvvel egyébként teljesen hadban álló, emelkedő lejtést.

Az első sorban a „ki” kérdő és nem vonatkozó névmás, tehát hangsúlyosnak kellene lennie, a hangsúly azonban a hamis jambus által vezetve a második szótagra kerül: „tu”, a „tudja” szóból. Ez a sorkezdet értelmileg és ritmikailag mégsem zavaró, két okból. Az „ki” szótag i-hangja magasabban szól, mint a „tudja” u hangja, ezért a természetes dallamhangsúly, a hangszín hatása alapján a „ki” értelmi hangsúlyt kap (magasabb ejtés), és a „tu-” pedig pusztán metrikai hangsúlyt a mélyebb ejtéstől. Az első sor megőrzi a jó tagolást, mert a metszet/cezúra a harmadik versláb/ütem közepén van, tehát a második félsor értelmi hangsúllyal, ennek megfelelően szókezdettel indul.

A páratlan sorok kezdetei nem okoznak rossz értelmi tagolást, mert az első, a harmadik és a hetedik sorok dallama lefele indul az első szótagtól a második felé, és itt kisegít a dallamhangsúly akkor is, ha a két szótagból a másodiknak a magánhangzója lenne magasabb az alap- vagy természetes, nem énekelt ejtés esetén: „segítsd” (harmadik sor), „fejünk” (hetedik sor). Az ötödik sorban a dallam a sorkezdeten nem lép sem lefele, sem felfele, tehát a dallamhangsúly énekelt része szempontjából semleges.

A páros sorok közül három (második, negyedik, nyolcadik) dallama viszont felfele indul, ráadásul ugrik, nem is csupán lép, ami ezeken a helyeken valóban zavaró, rossz is lehet a hangsúlyozás szempontjából (ha más tényező nem ellensúlyozza), mert a „göröngyös” és a „Csaba” szavak második szótagjai kapnak hangerő- és még ráadásul plusz énekelt dallamnyomatékot. Az utolsó, nyolcadik sor kezdetén szintén fordított a hangsúlyozás és a dallam is felfele ugrik („Ne hagyd”), így olyan., mintha a „hagyd” lenne a kihangsúlyozandó, miközben itt a „ne” a fontos, hiszen ez épp egy felszólítás, kérés az Isten felé, hogy „ne hagyja” el Erdélyt. Ebben, az utolsó sorban az csökkenti, ellensúlyozza a rossz jambikus tagolást, hogy az eleső szótag e-je magasabb, mint a második szótag a-ja, így a természetes dallamhangsúly egy kicsit visszahoz az énekelt dallam nem kedvező irányú emelkedéséből. A hatodik sor énekdallama szintén hangismétlés, tehát semleges, ezért annak az értelmi hangsúlyozását megmenti a természetes dallamhangsúly.

Kiegyenlítő, javító hatások

A Székely himnusz szövegének és énekelt változatának összhatását tekintve megfigyelhető, hogy a szöveg és az énekelt változat együttesen (hol egyik, hol másik, hol mindkettő) nagyon hatékonyan korrigálja az alapvetően a magyar nyelvvel hadiállapotban lévő jambus és hamis jambus emelkedő lejtése okozta tagolási és hangsúlyozási zavaró hatásokat. A legerősebb hangsúlymegfordítás a második és a negyedik sorban található, ahol a dallam felfele indul, tehát a második, nem szókezdő szótag kap értelmi hangsúlyt ennek következményeként, de szerencsére épp ezekben a sorokban hangzóismétlődés van: ö-ö, a-a, vagyis „göröngyös”, „Csaba”, így itt sem lesz nagyon zavaróan rossz a hangsúlyozás. Azt pedig már említettem, hogy mind a nyolc sorban jó helyre került a cezúra, a metszet, mert mindegyik versláb és ütem közepén van a metszet az emelkedő lejtésű képletben. Így a harmadik ütem második szótagja, a hatodik szótag mindig hangsúlyos és egyben szókezdet lesz, dallamhangsúlytól függetlenül is, a hangerőnyomatéktól jó prozódiájú hatása lesz. Egyedül a hetedik sornak van egy, Csanády által is megerősített variánsa (Rózsavölgyi, 1940), amikor szó közepére kerül a metszet e- / zerszer, de ez is áthidalható dallamhangsúllyal, a második e kissé magasabb ejtésével.

A sorok belső tagolása tehát szótagszámok alapján: 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5. Tehát a metszet az összes sorban átmenti az idegen emelkedő jambikus lüktetést az ereszkedő magyarosba. Ha a sor emelkedően indul is, azt több-kevesebb hatással kimenti a természetes (prozódiai) dallamhangsúly, a hangismétlés, illetve a dallam helyenként ereszkedő vagy semleges (ismétlő) haladási iránya. Valami hasonló történik, mint Ady Endre számos versében, amelyekben a költő első nekifutásra enged a jambus emelkedésének, de a metszetre és a sor végére átmegy ereszkedőbe. Lehet magának a nyelvnek kiegyenlítő, javító hatása, de jó ritmusérzékű költő, és megzenésítés esetén jó ritmusérzékű zeneszerző esetén más kiegyenlítő hatások is segíthetnek. A metszettől egyértelműen átállított lüktetés az innen számított módon hiányos versláb/ütem esetén sem vált vissza emelkedőbe: „éjjelen, ösvényen, tengeren, Istenem.” Tehát megállapítható, hogy a jambus és az emelkedő lejtés továbbra sem a magyar verselés természetes alap-eszköztára, de egy-egy rövid lírai versben meg lehet valósítani ilyen bravúrt, amit egy hasonlattal kézen járva ropott táncnak neveznék.

Ne hagyd elveszni...

Végül nézzük a négy legfontosabb különbséget a szövegváltozatok között, amelyeket az előzetes feltételezésem szerint a szóbeli emlékezet, a természetes verstani tagolódás és a dallam külön-külön vagy együttesen okozott.

A szerzői változatok között nincs sok és lényeges különbség. A harmadik sor az 1922-es és az 1940-es szerzői változatban a segítsd szóval kezdődik, de az 1936-ban megjelent változatban és sok folklorizálódott verzióban vezesd van. Az utóbbi határozottabb, katonásabb, mint az előbbi, de a hiteles a szerzői változat.

Szintén egyszerű és tartalmi motivációjú lehet a második változtatás. Az eredetiben „Csaba király a”, legtöbb helyen viszont „Csaba királyfi” változatban éneklik. Ez nem ritmikai alapú, mert mindkét változat belesimul a mintasorok ötödik szótag után érvényesülő, a szókezdet biztosította metszet formájába. A szóbeli emlékezetben ez logikus változtatás, mert Csaba nem volt király, hiszen a trónutódlási harcokban alulmaradt, és az emlékezet a királyfi visszatérést várja, aki ugyan majd királlyá válhat, de „most” még csak királyfi.

Az utolsó sor az eredetiben: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!” Az erdélyiek többsége viszont így énekli, és a nyomtatott változatok is ezt terjesztik: „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!” Még itt se csupán a ritmus és a verstani tagolás okozhatta a két változtatást. Nem ritka a versekben egy-egy fontos szó megismétlése, de itt indokolt is, mert az Isten erős jelzőt kap: „Erdély Istene”. (Csanády egyik, későbbi, de eredetiként említett változatában, a Rózsvölgyi kiadásában van a „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!” – tehát nem könnyű még azt sem eldönteni, hogy melyik az eredeti vagy a végső szerzői változat.) A pszeudojambus lüktetése hangsúlyt helyez az első Erdély szóra, de a második Erdély viszont szintén kiemelt, hangsúlyos helyzetben van, mert ez indítja a metszet utáni félsort. Lehet, hogy az anonim átköltő nem értékelte a Erdélyt után a „Erdély Istene” vagy az „Erdélyt, Istenem” fokozást, és helyette erősebb kifejezést akart beletenni, az „elveszni”-t. Ez azonban már távol állt Csanády eredeti szándékától, mert ahogy később nyilatkozott, még csak gondolni sem akart arra, hogy Erdély elvész.

Ritmikailag valamennyi változat jó tagolású, jó prozódiájú és jól énekelhető, a szóbeli emlékezet azonban mégis igazított.

A legszembetűnőbb változást a hetedik sor szenvedte el. Csanády visszaemlékezése szerint az eredetiben ez áll: „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, az Új Életben (1922) és a folkorizálódott erdélyi változatban: „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. Ennek a bizonyára ösztönös változtatásnak már a tagolás is lehet az oka. Az összes verssorban, így az utolsóban is a harmadik versláb vagy ütem, tehát az ötödik szótag után következik a metszet, kivéve a hetedikben már a negyedik szótag után. Ahogy már említettem, a vers lüktetése a cezúránál átvált az emelkedő hamis jambusból magyaros, ereszkedő lejtésre, ezért a hetedik sor hatodik szótagján is hangsúlynak és szókezdetnek kellene lennie. Az eredetiként idézett 1940-es változatban nincs így, mert a cezúra, a metszet a hatodik helyett az ötödik szótagra esik, és az „ezerszer” szó második, értelmileg semmiképpen nem hangsúlyos szótagja kerül kiemelésre: e- / zerszer. Ezért kézenfekvő a megoldás, hogy egy jó fülű, anonim hozzáköltő szerző a sort kiigazította (vagy visszaigazította az 1922-es, megjelent változathoz), és a metszet utáni szótag, szókezdet, így hangsúlyos lett: „százszor”. Ebben a szövegkörnyezetben tartalmilag felcserélhető az „ezerszer” és a „százszor”, mert mindkettő jelentése itt: sokszor, nagyon sokszor.

A hetedik sor esetén felmerül, hogy meg lehet-e, és meg kell-e tartani a korábbi, vagy a szerző által eredetinek tartott változatot, ha annak rossz a prozódiai és a verstani tagolása? Vajon itt segít-e a dallamhangsúly? Meglátásom szerint segít, a következők miatt. A negyedik szótag, az „ár” a dallamvezetés szerint azonos magasságban énekelendő az ötödik szótaggal, az „ezerszer” elejével. Ez semleges kapcsolat, ami már egy fokkal jobb, mintha az ötödik szótag dallamvezetésben mélyebb lenne. Ha a dallamot dé (másképp mondva: re alapú) dúrban jegyzik le, akkor mindkét hang h vagy másképp ti. A dallamhangsúly hangismétlés esetén is érvényesülhet, és itt érvényesül is. Az „ezerszer” e-je magasabb lesz azonos jellegű hangképzés esetén, mint az előtte lévő „ár” á-ja, így az „ezerszer” első szótagja megkapja a természetes dallamhangsúlyt, az értelmi hangsúlyt. Utána az énekelt dallam lefelé lép, úgy az „ezerszer” első e-je viszonylagosan magasabb, mint a második, és a dallamvezetés is megerősíti az értelmi hangsúlyként megragadott helyzetét. A dallam az azonos e normál képzésének megtartása mellett mélyebbre lép, így az a hallás/befogadás szempontjából megmarad pusztán metrikai hangsúlynak, még akkor is, ha ez a középső szótag ütem egyre esik. Tehát megtartható a szerzőként eredetinek tartott szövegváltozat a hetedik sora is (a negyedik és a nyolcadik is természetesen), akár az „ezerszer” szó bizonytalan helyzetbe kerülésével, csak ennek a sornak az éneklése kissé fokozottabb odafigyelést igényel, mint a többi.

A szerző az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) munkatársa.

(Vége)

Az első rész ITT olvasható.