A magyarság legnagyobb lelki traumáját, a trianoni nemzettragédiát sokan és sokféleképpen megjelenítették már, de olyan emlékmű, amely a lehető legegyszerűbben és mégis látványosan foglalja magába mindazt, amit Trianon a magyarság egészének jelent, csak néhány született. Számomra a legkedvesebb ezek közül Tóth Dávid alkotása Hatvanban.
Nehezen tudom elképzelni, hogy van bárki is, aki ne találkozott volna valamilyen formában a két kőtömbből egymás felé nyúló kezeket ábrázoló szobor fényképével, amely rendre visszaköszön különböző illusztrációkon, kiadványokban. Ezt a népszerűséget pedig éppen annak köszönheti, hogy minden magyar érzelmű ember azt látja benne, amit érez. Tóth Dávidnak egyébként még két másik Trianon-emlékműve is van az országban, melyek koncepciója hasonló, vagyis úgy jelenítik meg a szétszakítottságot, hogy közben ott van bennük az elválaszthatatlanság eszménye is. Barcson egy alul szétrepedt, de a felső részén egységes kőtömb hirdeti szavak nélkül: ami az égben összetartozik, azt a Földön hiába szaggatják széjjel. Illetve nem is szavak nélkül, hiszen kőbe vésett szalag fogja közre a széthulló országot szimbolizáló alkotást, amelyre Török Máté Marad című versének sorai is felkerültek. Ahogy Tóth Dávid fogalmaz, a szavak ereje – vagyis a nyelv – tartja össze a nemzetet.
A magyar nyelv valóban egyedülálló kifejezőerejű. A köztéri alkotás elnevezése például magában foglalja azt, hogy kinek készül.
Egy ideje azonban értékválságot élünk, és ahogy a klasszikus értékrendet, úgy a hagyományos művészetet is egyre inkább felváltja valami, ami nem hagyományos, de még csak művészetnek sem nevezhető. A félrecsúszott ideológiákkal szemben, amelyek olyasmit próbálnak ráerőltetni az emberekre művészetként, amit a legtöbben meg sem értenek, Tóth Dávid úgy készíti alkotásait, hogy mindenki kapjon valamit általuk.
– Ez felelősség, amelyet egy szobrásznak vállalnia kell. Meggyőződésem, hogy valaki úgy is lehet modern művész, hogy közben üzenetet is átad. Mégpedig olyat, ami több, mint az alkotó egója – mondja.
Tóth Dávid szerint történt egy szakadás a művész és a befogadó között, amikor a fényképezést feltalálták. – Mivel onnantól kezdve nem volt szükség a festőkre, kialakult az impresszionizmus, majd jött sorra a többi -izmus. A szakadékot még inkább elmélyítette, mikor Marcel Duchamp egy Független Művészek Társasága által szervezett 1917-es tárlaton kiállított egy piszoárt Szökőkút címmel. Aztán jött az új meghatározás, miszerint valami akkor válik műalkotássá, ha valaki annak nevezi. Ekkor egy olyan irányt vett a művészet, amely ma abban csúcsosodik ki, hogy 15 000 euróért eladják a semmit – mondja, utalva az olasz Salvatore Garau I am (Én vagyok) című munkájára, amely lényegében egy 150×150 cm-es tér, benne egy láthatatlan szoborral.