A teremtőerőt jeleníti meg művészetével az alkotó

A magyarság legnagyobb lelki traumáját, a trianoni nemzettragédiát sokan és sokféleképpen megjelenítették már, de olyan emlékmű, amely a lehető legegyszerűbben és mégis látványosan foglalja magába mindazt, amit Trianon a magyarság egészének jelent, csak néhány született. Számomra a legkedvesebb ezek közül Tóth Dávid alkotása Hatvanban.

Nehezen tudom elképzelni, hogy van bárki is, aki ne találkozott volna valamilyen formában a két kőtömbből egymás felé nyúló kezeket ábrázoló szobor fényképével, amely rendre visszaköszön különböző illusztrációkon, kiadványokban. Ezt a népszerűséget pedig éppen annak köszönheti, hogy minden magyar érzelmű ember azt látja benne, amit érez. Tóth Dávidnak egyébként még két másik Trianon-emlékműve is van az országban, melyek koncepciója hasonló, vagyis úgy jelenítik meg a szétszakítottságot, hogy közben ott van bennük az elválaszthatatlanság eszménye is. Barcson egy alul szétrepedt, de a felső részén egységes kőtömb hirdeti szavak nélkül: ami az égben összetartozik, azt a Földön hiába szaggatják széjjel. Illetve nem is szavak nélkül, hiszen kőbe vésett szalag fogja közre a széthulló országot szimbolizáló alkotást, amelyre Török Máté Marad című versének sorai is felkerültek. Ahogy Tóth Dávid fogalmaz, a szavak ereje – vagyis a nyelv – tartja össze a nemzetet.

A magyar nyelv valóban egyedülálló kifejezőerejű. A köztéri alkotás elnevezése például magában foglalja azt, hogy kinek készül.

Egy ideje azonban értékválságot élünk, és ahogy a klasszikus értékrendet, úgy a hagyományos művészetet is egyre inkább felváltja valami, ami nem hagyományos, de még csak művészetnek sem nevezhető. A félrecsúszott ideológiákkal szemben, amelyek olyasmit próbálnak ráerőltetni az emberekre művészetként, amit a legtöbben meg sem értenek, Tóth Dávid úgy készíti alkotásait, hogy mindenki kapjon valamit általuk.

– Ez felelősség, amelyet egy szobrásznak vállalnia kell. Meggyőződésem, hogy valaki úgy is lehet modern művész, hogy közben üzenetet is átad. Mégpedig olyat, ami több, mint az alkotó egója – mondja.

Tóth Dávid szerint történt egy szakadás a művész és a befogadó között, amikor a fényképezést feltalálták. – Mivel onnantól kezdve nem volt szükség a festőkre, kialakult az impresszionizmus, majd jött sorra a többi -izmus. A szakadékot még inkább elmélyítette, mikor Marcel Duchamp egy Független Művészek Társasága által szervezett 1917-es tárlaton kiállított egy piszoárt Szökőkút címmel. Aztán jött az új meghatározás, miszerint valami akkor válik műalkotássá, ha valaki annak nevezi. Ekkor egy olyan irányt vett a művészet, amely ma abban csúcsosodik ki, hogy 15 000 euróért eladják a semmit – mondja, utalva az olasz Salvatore Garau I am (Én vagyok) című munkájára, amely lényegében egy 150×150 cm-es tér, benne egy láthatatlan szoborral.

– Elismerem, hogy más stílusban, más műfajokban is lehet jót alkotni; ha valaki absztrakt szobrász, és azon belül minőséget tesz le az asztalra, azt ugyanúgy elismerés illeti, mint aki figuralitással foglalkozik. Ma azonban túl sok az értéktelen próbálkozás. Aki pedig nem áll be ebbe a sorba, azt sokszor úgy utasítják el, hogy meg sem nézik, mit alkotott – fejti ki a művész, aki szerint a modern művek egy része ma ugyan még a beszédtéma részét képezi, de pár száz év múlva már senki sem fog emlékezni rájuk.

Tóth Dávid művészetének fundamentumát az egyetemes kulturális alapvetések adják. Mint mondja, vannak olyan alkotók, akik minden korban megállják a helyüket. Amikor elbizonytalanodik, csak fellapoz egy Leonardo- vagy Michelangelo-albumot, és töltődik. – Láthatatlan szoborból nem tudok töltekezni – mondja ki nemcsak a saját, de mindazok véleményét, akiknek tulajdonképpen a köztéri szobrok készülnek.

Tóth Dávid: Láthatatlan szoborból nem tudok töltekezni
Fotó: Havran Zoltán

Ahhoz, hogy Verőce jelentős turisztikai látványossággá vált, nagyban hozzájárult Tóth Dávid munkássága, aki számos köztéri alkotással gazdagította a település képét, köztük Géza fejedelem, a Honfoglaló és Keresztelő Szent János szobrával vagy éppen a központot díszítő Életfa díszkúttal, amely egy olyan ikonikus hellyé vált a közösség számára, ahol az emberek találkoznak, a gyerekek leülnek a kávájára fagylaltozni, koncerteket szerveznek mellette. Ahogy a művész fogalmaz, érzéseket kapnak általa. Úgy vélem, ez a művészet lényege, hogy hatására ne csupán gondolatok, de érzelmek is szülessenek. Ahogy Tóth Dávid műtermében nézelődöm, több állatot mintázó alkotást is látok. Édesapja, a szintén szobrászművész Tóth Béla ifjúsági díjugrató bajnok is volt, nagyapja pedig lovasedzőként öttusa olimpiai és -világbajnokok egész sorát nevelte ki. A lovak iránti szeretetét tehát a családból hozta, de mi a helyzet a tigrisekkel és az elefántokkal?

A köztéri alkotások a köznek szólnak, azok a szobrok azonban, amelyek kiállítóterekbe, magángyűjteményekbe kerülnek, vagy az alkotónál maradnak a művész gondolatait, belső világát erőteljesebben tükrözik. Tóth Dávid már főiskolás korában előszeretettel mintázott állatokat, de mostanra úgy érzi, életbevágóan fontossá vált felhívni az emberek figyelmét, hogy a különböző fajok egymás után halnak ki, az emberiség pedig kezd egy rákos daganatra emlékeztetni a bolygón. Az állatszobrok készítésének mozgatórugója – mint mondja – a teremtőerő megéreztetése. A Szénázók című alkotást például legelő lovai ihlették, az üzenete azonban sokkal mélyebb ennél. – Az élet körforgását közlöm; azt, hogy a fű mindig kinő, mert a Teremtő az örökkévalóságig löki az élet kerekét. Ha egy kicsit elgondolkodik ezen az ember, rögtön hívő lesz. Olyan, hogy ateizmus, nem is létezik – fogalmazott.