A Munkácsy-díjas Tóth Béla világviszonylatban is egyedülállóan alkot

Néhány évvel ezelőtt egy művészetpártoló ismerősöm arról beszélt nekem, hogy két lábon ágaskodó lovat általában úgy mintáznak, hogy az egy harmadik ponton – általában a farkán – is támaszkodik, hiszen az egyensúlyi helyzetet létrehozni ilyen nagy tömeg esetén szinte lehetetlen másként. Ekkor merült fel Tóth Béla szobrászművész neve példaként arra, hogy a lehetetlen néha mégiscsak lehetséges. Tóth Béla idén megkapta a Munkácsy Mihály-díjat, az Agrárminisztériumtól pedig az Életfa emlékplakett ezüst fokozata kitüntetésben részesült.

a lószobrászat egyik legjelentősebb XX. századi képviselője Tóth Béla szobrászművész csongrádi műtermében 2019-ben. Fotó: Majzik Attila MA Délmagyarország Fotó: Majzik Attila MA Délmagyarország

A lószobrászat egyik legjelentősebb XX. századi képviselője csongrádi műtermében

Fotó: Délmagyarország/Majzik Attila

– Amikor a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége az év legjobb szobraként a velencei biennálén egy roncs BMW-t állít ki, vagy a szegedi nyári tárlaton Utolsó vacsora címén kiraknak tizenkét tányér emberi ürüléket, akkor én nem vagyok szobrász. Akkor én mit tudok csinálni? – teszi fel a kérdést, majd megadja a választ is: azért mégis tennünk kell a magunk dolgát, ha szüksége van még rá valakinek. Tóth Béla tette is a dolgát egy életen keresztül, hiszen a szobrászat már gyermekkora óta meghatározó volt neki, ahogy a lovak, a lovassport szeretete is. Édesapja a háború előtt a Ludovika sikeres lovaglótanára volt, majd lovasedző, akinek öttusázó olimpiai és világbajnokok egész sora köszönhette sikerét. Az ifjú Tóth Béla gyermekkorát az iskola mellett tehát a lovarda látogatása töltötte ki, ahol nem csupán lovagolt – méghozzá olyan szinten, hogy 1957-ben megnyerte az országos ifjúsági díjugrató-bajnokságot –, hanem rajzolt is. Oda járt lovagolni Szabó Iván szobrászművész is, aki plasztikus rajzai alapján kijelentette, hogy ebből a gyerekből szobrász lesz. Adott is neki egy kis plasztilint meg egy rögtönzött drótvázat, hogy mintázzon egy lovat.

Így kezdődött Tóth Béla szobrászművészeti pályája, hogy végül a lószobrászat egyik legjelentősebb XX. századi képviselője legyen. Nevezik a lovak szobrászának, és viccesen úgy is emlegetik, mint a legjobb szobrász a lovasok között és a legjobb lovas a szobrászok között. Elvitathatatlan, hogy minden köztéri szobra egyedülálló a maga ­nemében, sokszor olyan technikai megoldásokkal, amelyek világviszonylatban is egyedinek számítanak. Ilyen a korábban említett két lábon ágaskodó lovon ülő Zrínyi Miklós szobra Zalaegerszegen, amely az aszimmetrikus téri egyensúlyi helyzet megoldásának sajátos példája, ahogy a Petőfi Sándort ábrázoló alkotás is Szombathelyen. Ez utóbbit Zászlónk, Petőfi néven emlegeti a művész, hiszen a forradalom költője a szokásos ábrázolásoktól eltérően nem szívre tett kézzel esküszik vagy szaval, hanem a nyugati, Habsburg-szélbe feszül vékony alakja, amely mögött szinte vízszintesen lebeg bronzból öntött köpenye. Mindkét szobor esetében teljesen újszerű megoldás született, amelyhez olajfúró-technikát kellett alkalmazni, hogy a huzalokkal kellő mélységben rögzítsék és kiegyensúlyozzák a tömegeket.

– Nagy durranásnak számított, mert a művészettörténetben nem sok ilyet ismernek – mondja a művész, akit munkássága során leginkább a szobor felépítése, kifejezése, tartása és térbeli szerkezete érdekelt. Élete egyik legfontosabb momentumának a hagyományőrzést tartja, művészetét a magyar ősök, történelmi figurák megalkotása jellemzi. A különleges megoldások sorában kell megemlíteni a csongrádi Kubikosemlékművet is, amelyet a szocialista realizmus legnagyobb pofonjaként is emlegetnek, hiszen Tóth Béla kubikosa nem gürcöl és izzad, mint a szocreál „remekművek”, hanem ásóját a földbe szúrva, csípőre tett kézzel, dacosan áll és előre tekint. Talapzata sem szokványos, hanem egy úgynevezett földbuba, amely annak idején a kubikosok által kitermelt földmennyiség megállapítására szolgált, mára pedig szimbólumává vált az egykori mesterségnek.

– A földbubának támasztva kubikostalicska áll, amely véletlenül sem a szentesit, hanem kifejezetten a csongrádi eszközt ábrázolja – tudtuk meg a művésztől, aki nevetve teszi hozzá, hogy mindössze öt centiméter különbség van a kettő között, de a lokálpatriotizmussal viccelni nem lehet.

Az említetteken kívül a nevéhez fűződik még többek között Feszty Árpád szobra Ópusztaszeren, a szegedi Ady téren látható ’56-os emlékmű, a kőbányai Kőrösi Csoma Sándor-szobor és a gyulai vár előtt található Végvári vitéz. Az önmagát letűnt szobrászként aposztrofáló művész ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely nem csupán ösztöneire hagyatkozva, hanem jól megalapozott tudás szerint alkot. Tóth Béla mindig kötelességének tekintette az adott történelmi kor jellemzőinek, szokásai­nak tanulmányozását, a fennmaradt írásos dokumentumok elolvasását, mielőtt hozzáfogott volna a mintázáshoz. II. András mellszobrának elkészítését megelőzően az esztergomi prímási levéltárban őrzött Aranybullát is megtekintette, így a művészeti megoldásokkal ellentétben nem feltekerve, hanem a valóságnak megfelelően hajtásrendbe hajtva ábrázolta.

Tóth Béla szobrászművész
Fotó: Dr. Németh András

„Hallottunk ájtatós, régi faragókat, / kik mindent egyforma türelemmel róttak, / nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem: / tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.” Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című versének versszaka, amelyet Tóth Béla saját ars poeticájának választott, hűen tükrözi az általa képviselt szellemiséget, amely végigkísérte életét és munkásságát. Hittel vallja, hogy a művész nem a pillanatnyi közönségnek dolgozik, hanem nagyobb távlatokba, időbe, térbe tekint. Mint mondja, a gótika korának szobrászai olyan figurákat készítettek, amelyek fülkékbe, részleges takarásba kerültek, mégis mívesen kifaragták a szobor hátsó felét is függetlenül attól, hogy az nem volt látható, mert elsődlegesen Istennek dolgoztak. – Ilyen szellemben éltem az életem, és ilyen szellemben neveltem a gyermekeimet is – zárja szavait a művész, aki bevallása szerint hagyományos ábrázoló, figurális szobrászként igyekezett mindig mégis valami mást alkotni, mint az elődök.