A humor végtelenül szubjektív műfaj, amikor egyetemista voltam, minden évfolyamtársam odáig volt a Zöld hentesekkel és az Ádám almáival hirtelen instant kultstátusba került Anders Thomas Jensenért, talán azelőtt Tarantino óta nem ünnepeltek ennyire egyetlen rendezőt sem. És értettem, csak nem éreztem át a felhajtást, imádom az általa képviselt morbid, abszurd poénokat, de a filmjei mindig inkább csak megmosolyogtattak, mintsem térdcsapkodásra késztettek volna, sokszor pedig kifejezetten fárasztott, ahogyan egy-egy vicces szituációról túl sok bőrt húzott le. Ugyanakkor értékeltem, hogy a groteszk sztorijain keresztül mindig megfogalmazott némi mondanivalót a véletlenek furcsa játékáról, arról, hogy egy tévúton haladó ember olykor a saját rögeszméi által hajtva nem látja a fától az erdőt, hogy sokszor pillangóeffektus-szerűen képes eszkalálódni egy rossz döntés és gyakran érezhetjük azt, hogy a pszichiátriai értelemben vett bolondoknak olykor helyesebb az erkölcsi iránytűjük, mint az egészséges embereknek. És sok olyan rendezővel ellentétben, akiket a pályájuk elején csodabogárnak könyveltek el, majd a kezdeti lendület után csalódást csalódásra halmoznak – mint Guy Ritchie, Robert Rodríguez vagy M. Night Shyamalan és a sor még hosszasan lehetne folytatni –, Anders Thomas Jensen olyan, mint egy jó bor, amely épp most kezd megérni. A korábbi felemás megítélésem miatt cseppet sem vártam az új filmjét, azonban ahogyan Az utolsó viking bevezető képsoraiban beleáll a woke-ba, úgy éreztem, hogy akár jó barátok is lehetnék.
Az első percekben ugyanis egy tanmesét hallhatunk egy viking hadvezérről, akinek a fia elveszti a karját egy összecsapásban, az öreg pedig nem akarja, hogy a gyereke kilógjon a sorból, ezért hasonlóképpen megcsonkítja a törzs minden férfitagját; azaz, ha a valóságon nem tud változtatni, akkor megtorzítja azt, hogy az abnormalitás váljon a normalitássá. Ugyanezzel a dilemmával szembesül a történet főszereplője, aki épp a börtönből szabadul, ahol bankrablás miatt ült, mielőtt azonban lesittelték volna, az öccsét megkérte, ássa el a vidéki családi birtokukon a pénzt. Nagy szüksége lenne a lóvéra, egy volt bűntársa ugyanis igényt tartana rá és életveszélyesen fenyegeti, a testvére azonban már a sitt előtt sem volt százas, azóta pedig teljesen megkattant. John Lennonnak képzeli magát, ha valaki nem hajlandó a hajdani rocksztárként kezelni, egyből öngyilkosságot kísérel meg. Egy ilyen eset után pszichiátriára is kerül, ahonnan az exfegyencnek sikerül kiszabadítania, egy magát pszichológusnak kiadó férfival pedig különös ötletük támad. Összegyűjtik az olyan betegeket, akik más-más Beatles-tagnak képzelik magukat, így újra összeállhat a banda, az öcs pedig ha azt érzi, végre elfogadják annak, aminek képzeli magát, talán segítőkészebbnek bizonyul a zsákmány előkerítésében.
