Az Interkoncert ötven évvel ezelőtti tevékenysége

Alig több mint húsz alkalmazottal kellett megoldania a magyar zenészek külföldre való menedzselését, valamint a külföldről jövő muzsikusok hazai felléptetését a hetvenes évek elején az erre alapított Nemzetközi Koncert Igazgatóságnak (NKI), amelynek ezenfelül a komolyzenészeket is impresszálnia kellett. Ez híven jelzi, hogy mennyire nem vette komolyan a Kádár-rendszer a zenei élet résztvevőinek felkarolását, illetve azt is, hogy mennyire életképesek voltak a magyar zenészek, akik sikerrel járták ki maguknak a külföldi koncertek lehetőségeit. Nem is tehettek mást, hiszen a kultúrpolitikai vezetés teljesen elengedte a kezüket a menedzselés terén, ugyanakkor tartotta a markát, amikor a koncertbevételeinek hasznát kellett felosztani.

Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Az NKI vagy, ahogy akkoriban zenészberkekben hívták, az Interkoncert nem volt könnyű helyzetben, mert kevés pénzből, azaz valutából kellett elfogadható színvonalú külföldi produkciókat Magyarországra hoznia. Az erre szolgáló keretet normális körülmények között a külföldről hazatérő magyar zenészek gázsijaiból származó közvetítői jutalékból bőven fedezhették volna, de ez kettős értelemben is problémákat vetett fel. Egyrészt az NKI nem állt a helyzet magaslatán a menedzselés – ami szitokszónak számított a kommunizmusban – terén, így a nekik befizetett tízszázalékos adó összegéért – legalábbis a rockzene stílusában – sokszor nemigen dolgoztak meg, másrészt a náluk jelentkezett többletet sem lehetett állami költségvetési szervként saját hatáskörben elkölteni, hanem be kellett fizetni a feneketlen állami kulturális alapba. Így meg volt kötve a kezük, és saját hatáskörben nem hívhatták meg a szupersztárokat a hazai színpadokra, ugyanakkor pénzszűke miatt több koncert is kútba esett. Viszont ők is a cenzúra megtestesítői voltak, hiszen nem engedhettek külföldre akárkiket, csak azokat, akiknek a pedigréje a pártállam szempontjából rendben volt. A konkrét kontrollt helyettük sokszor már elvégezték a társintézmények – a Táncdal- és Sanzonbizottság, a Magyar Rádió és Televízió, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Rendező Iroda, a Zeneműkiadó –, ilyenkor az Interkoncertnek „csak” az volt a dolga, hogy a már meghozott döntésekhez igazodjon, hiszen azt nem tehette meg, hogy más területen betiltott zenekarokat külföldi fellépésekhez segítsen, és ez nem is lett volna életszerű. Az is előfordult azonban, hogy már nagylemezzel és jelentős tömegbázissal rendelkező zenekart nem engedtek ki külföldre, mert úgy ítélték meg, hogy inkább mást küldenek ki helyette. Rossz nyelvek szerint ezt korrupciós háttérre alapozva tették, amivel rossz esetben még a rátermett zenekarokat is lehetetlen helyzetbe hozták, mert nem mindenkinek volt hirtelenjében egy lakás ára a zsebében, hogy lekenyerezzen bizonyos interkoncertes elvtársakat egy-egy zsírosabb nyugati turnéért.

Szóba jött Skandinávia

Ezzel együtt az Interkoncert is szigorú pártállami felügyelet alatt állt. Nemcsak a turnék devizaelszámolásait, de az útiterveiket is félévenként le kellett adniuk a Művelődésügyi Minisztériumnak a könnyűzenei rendezvényekről. Egy ilyen jelentésből kiderül többek között az az érdekesség, hogy az 1971. július–decemberi időszakban a második legnagyobb devizatermelő régió hazánk számára a skandináv országok voltak, ahol leginkább a vendéglátóiparban dolgoztak az együttesek, így az Országos Szórakoztatózenei Központtal együtt tartották velük a kapcsolatot. Ezenkívül az NKI által kiemelkedő képességűnek tartott magyar zenekarokkal azt tervezték, hogy magasabb gázsiszintű területekre viszik őket, érthető módon azzal a szándékkal, hogy nagyobb bevételt termeljenek ne csak saját maguknak, hanem az Interkoncert és rajtuk keresztül az ország számára is. Ilyen indíttatásból Skandináviában fél éven belül kétszer is megfordultak az Interkoncert alkalmazottai, turnét azonban végül csak komolyzenészekkel hoztak tető alá. A svéd és norvég vendégszeretetet azonban minden bizonnyal kiélvezték a kommunista pártállami intézmény alkalmazottai. Már csak annál is inkább, mivel a magyar közvéleményben – ellentétben a magyar proletárdiktatúra hivatalos állásfoglalásával – a svéd szociális hálóról mintaszerűsége okán akkoriban egyébként is az „igazi szocialista ország” eszményképe élt. A kormányzattal való aktív kapcsolatot jelentette nemcsak az útitervek leadása, hanem a külföldi utakról szóló beszámolási kötelezettség is, amit az NKI a korábbiakhoz hasonlóan 1971-ben is maradéktalanul teljesített. A kulturális tárcával való szoros kapcsolat egyik eredményeként értékelhető, hogy sikerült elérniük: az általános jövedelemadó éppen terítéken lévő emelését ne terjesszék ki a zenészekre. A Művelődésügyi Minisztérium ugyanis 1971. szeptember 6-án kiállt a zenészek mellett a Pénzügyminisztériummal szemben, mondván, hogy ők már külföldön is fizettek adót, továbbá bel- és külföldi impresszálási díjat, ráadásul a Nyugaton dolgozóknak magasabbak voltak a megélhetési költségei. Még arra is hivatkozott Barna Andrásné, a tárca Zene- és táncművészeti főosztályának vezetője, hogy a külföldi világsztárok behozatalának anyagi feltételeit a külföldön szereplő magyar zenészek teremtették meg.

Nyugati pályaudvar, a Szovjetunióba utazó negyventagú esztrádegyüttes szereplői közül az ablakban Záray Márta és Vámosi János
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Jelentős devizatermelése révén érte azt el az NKI, hogy bizonyos helyzetekben a kulturális kormányzat kiállt mellette. Ez azért történhetett így, mert a kormányzatnak érdeke volt, hogy jól működjön ez a szervezet, mivel profitjukból leginkább az állam részesedett. Így tehát minél több koncertet szerveztek, annál több nyereséget termeltek, ami adóztatásuk megemelésével veszélybe került volna. Összes kiadásuk és bevételük tevékenységük intenzívebbé válásával nőhetett évről évre, átlagosan mintegy kétszerese volt 1971-ben a bevétel a kiadásnak, ami reálértékben is növekedést jelentett. Az NKI a szervilis magatartásról azonban egyáltalán nem feledkezhetett meg, ugyanis ahogy ők maguk megállapították: „Devizakiadásaink tehát részben attól függenek, hogy a Művelődésügyi Minisztérium milyen összegű kiadási keretet biztosít (…), részben pedig attól, hogy költségvetésünkben milyen összegű honoráriumot tudunk biztosítani a külföldi előadóművészeknek.” Megemlítették, hogy az NKI devizakiadásai nemcsak a külföldi zenekarok gázsijára és itteni ellátására mentek el, hanem arra is, hogy külföldre impresszáljanak néhány magyar produkciót, ami értelemszerűen sok utazással és promócióval járt. Ez utóbbi költségek magyar részről a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a nyugati országokban megháromszorozódtak, a keleti blokkban megkétszereződtek, ami jól mutatja, hogy a kapitalista országokban szerettek volna több produkciót eladni.

Kis keleti könnyűzenei kartell

Az Interkoncert megbízott igazgatója, Görög Péter 1971. december 23-án számolt be a Művelődésügyi Minisztérium Zene- és táncművészeti főosztályának az egyébként rendszeresen megtartott szocialista országok közötti konferenciáról, amit 1971. december 13–15. között Prágában rendeztek a nyugati fesztiválokon való részvételről. Ebben elhatározták, hogy kölcsönösen tájékoztatják egymást, hogy melyik ország milyen nyugati fesztiválon vett részt, illetve hova szándékozik a későbbiekben zenekarokat küldeni. Ennek keretében az egyes zenekarok gázsijairól beszámoltak egymásnak, hogy ne állhasson elő az a helyzet, hogy a nyugati rendezők konkurenciaharcot generálnak közöttük. A szocialista országok tehát megközelítően egységes gázsikban állapodtak meg, sőt egymás zenekarait kiegészíthették, amelyek propagálására nagy figyelmet fordítottak. Így működött a keleti blokk könnyűzenei kartellje, ami a szűkös anyagi lehetőségeiket figyelembe véve nem ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogy azt eredetileg elképzelték. A fejlődő országok fesztiváljait ennek ellenére támogatásukról biztosították, nyilvánvalóan a szocialista kultúra terjesztésének céljával. Hogy ez jelentett-e valamiféle anyagi kiadást, arról nem szóltak, lehetséges, hogy sokszor inkább csak erkölcsi melléállásról volt szó.

A szocialista országok könnyűzenei tanácskozásai időnként paranoisztikus elemekben sem szenvedtek hiányt. Mindamellett, hogy belátták azt, hogy leginkább az anyagiak miatt léptek fel szívesebben Nyugaton a szocialista országok zenészei, felvetették, hogy „bizonyos nyugati körök céltudatosan széles körű tevékenységet fejtenek ki, hogy nemcsak a könnyű, de a komoly műfajt is befolyásolják és mindkét műfajba politikailag (!) beavatkozzanak. E célból indítják útnak jelentős együtteseiket és művészeiket.” Az NKI meglátása szerint tehát a különböző nyugati beatzenekarok ebben az időszakban a fellazítási politikába illeszthető módon kerültek Magyarországra, mert céljuk végső soron a szocializmus létének megkérdőjelezése, illetve felszámolása volt. A fogyasztási kultúra propagálásával és a fejlett hangtechnikai berendezések felvonultatásával a nyugati fellépők valóban azt támasztották alá, hogy a szocialista országok messze le voltak maradva ezen a téren (is) a nyugat-európai társaiktól, miközben a nyugatiak fellépési költségei akár a tízszeresére is rúghattak keleti blokkból jövő társaiknál. A keleti kultúrpolitikusok félelmei azonban nem voltak teljesen megalapozatlanok, amit alátámaszt az is, hogy nemrégiben Jimmy Carter, az Egyesült Államok 96 évesen még ma is élő egykor volt elnöke a Free to Rock című amerikai gyártású, a kelet-közép-európai és kelet-európai régióról szóló dokumentumfilmben arról beszélt, hogy ők sokszor azért szorgalmazták – akár titkosszolgálati eszközök bevetésével is – a nyugati bandák vasfüggönytől keletre való felléptetését, hogy ezáltal is lazítsanak a kommunista béklyón, és minél nagyobb befolyást szerezzenek a térségben, hogy egyszer majd végső soron meg is döntsék a proletárdiktatúrát. Sőt erre mintegy replikázva maga Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár ugyanebben a filmben szintén elismerte, hogy azért tiltottak be országukban jó néhány zenészt, mert tudták, hogy a nyugati kultúra „mételyét” terjesztik, és azzal is tisztában voltak, hogy a nyugati zenekarok ugyanezt a „munkát” végeznék el, ha beengednék őket. Éppen ezért hathatott revelációval az a Monsters of Rock-koncert, amit 1991 augusztusában tartottak az AC/DC, a Metallica, a Black Crowes és a Pantera részvételével háromszázezer (!) ember előtt Moszkvában a még éppen létező, azaz szétesőben lévő Szovjetunióban, miközben Gorbacsov elrablásával, majd hatalomba való kérészéletű visszatérésével volt tele a sajtó.

A Szovjetunióban fellépő magyar művészek honoráriumemelését viszont keresztül tudta vinni az NKI, jellemző módon azonban nem szovjet pénzből, hanem abból a keretből, ami megmaradt a szovjet művészek magyarországi honoráriumemelésének elmaradása miatt. A Szovjetunió koncertszervező irodájával, a Goszkoncerttel folytatott tárgyalások során az NKI felvetette, hogy a magyar művészeket szervezettebben kellett volna kiküldeni – hogy ennél szervezettebben hogyan lehetett volna, azt nem lehet tudni, amikor a legtöbb esetben az Interkoncert és a szovjet koncertszervező iroda is kísérgette, nem véletlenül elég szoros emberkövetéssel, a magyar zenészeket –, így javasolták, hogy a turnéterveket és a műsorokat legalább két hónappal a fellépések előtt juttassák el a szervezőknek, a belső utaztatásra és a szállodai elhelyezésre pedig nagyobb gondot fordítsanak. Utóbbi megjegyzés érthető is, hiszen a korabeli szovjet elszállásolásokkal alapvető problémák adódtak, a gyezsurnaják egyfajta házi Cerberusként vigyázták a magyar muzsikusok és rajongótáboraik szocialista erkölcsét, miközben sokszor fűtés sem volt a szobákban, lehallgatókészülékek viszont annál inkább akadtak. Az utazásokról is rémtörténetek keringtek, később maga Erdős Péter „popcézár” is elismerte az 1981-es tatai rocktanácskozáson, hogy a magyar zenészek hangszerparkját és erősítőberendezéseit összevissza dobálták a vasútállomásokon, ami miatt azok óriási veszélynek voltak kitéve, és sokszor komoly anyagi károk is keletkeztek. Szigeti Ferenc pedig úgy emlékezik, hogy a repülőgép, amely szállította őket felszereléseikkel együtt, alig tudott feljebb szállni, mint a fenyőerdők, sokszor olyan érzésük volt, hogy a gépek alja a fák tetejét verdesi, és lélekben már arra készültek, hogy lezuhannak. De nem festett sokkal szívderítőbb képet a Bojtorján együttes sem, amelynek tagjai úgyszintén megjárták a hadak útját a Szovjetunióban, és a zenekar egy részét még házi őrizetbe is akarták venni az egyik városban.

Különösen a fiatal magyar zenészeket szerette volna az NKI jobban reklámozni, illetve az elektronikus és írott sajtót mindinkább bevonni a promóciójukba. Ezt mintegy a gyakorlatba átültetve 1971 decemberében a Szovjetunióban könnyűzenei célzattal fordultak meg az Interkoncert munkatársai. Összességében elmondható, hogy aki akart valamiféle komolyabb karriert magának, annak le kellett nyelnie a békát, és legalább egyszer el kellett mennie a Szovjetunióba koncertezni. Így aztán akkoriban és a későbbiekben Koós Jánostól az LGT-ig, az Expressz együttestől a P. Mobilig, Szűcs Judith-tól Zalatnay Saroltáig mindenki megfordult ott. A jelentősebb bandák közül talán egyetlen kivételt az Omega jelentett, akik kiharcolták maguknak, hogy ne kelljen szovjet földre menniük, de ezért meglehetősen sokat tettek. Amikor ugyanis a Kisstadionban adott koncertjüket évről évre megtekintették a Goszkoncert képviselői, mindent elkövettek, hogy a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlennek tűnjön a produkciójuk, ezért öltöztek extravagáns ruhákba, és ezért vitték – saját bevallásuk szerint is – túlzásba a színpadi mozgást, dobálva magukat a színpadon, nem egyszer bukfencet is hányva. Ettől aztán elment a kedvük a szovjet elvtársaknak az Omega szerződtetésétől, és inkább másokat hívtak meg, a zenekar legénységének nem kis örömére.

Nyugaton a helyzet változatlan

Az NKI próbálkozott több színtéren a hetvenes évek elején Nyugat-Európában is a magyar zenészek menedzselésével. Ennek eredményeként Késmárki Marika kislemezt készíthetett Spanyolországban, 1971 márciusában pedig szerepelt a spanyol televízióban is. 1971 februárjában Malagába, az ottani fesztiválra hívták Zalatnay Saroltát, a Coupe d’Europe Musicale elnevezésű könnyűzenei fesztiválon pedig az NKI munkájának köszönhetően rendszeresen részt vettek a magyar előadók, így 1968-ban Innsbruckban, 1970-ben Bernben, 1971-ben Belgrádban (a jugoszláv államalakulat könnyűzene szempontjából is átmenetet jelentett a szocialista és a kapitalista országok között). Ez utóbbira Korda György énekes, illetve összesen egy ötfős küldöttség ment, de az NKI nehezen kapta meg az engedélyt, hogy saját költségére kiutaztassa a művészeket, mert előtte nem egyeztetett a felettes szervként működő kulturális tárcával. Vajda Tibor, a minisztérium zenei főosztályának főelőadója hozzátette a kormányzat beleegyezéséhez, hogy ezt következően előtte mindig meg kellett beszélni a Művelődésügyi Minisztériummal, hogy idejében beállíthassák a rendezvény költségeit. Így hiúsult meg a Budapesti Jazz Quintett karlsruhei vendégszereplése, mert két tagjuknak, Tarján Györgyinek és Faragó Antalnak nem volt működési engedélye, mivel még a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába jártak. Elvileg ez a kettő nem feltétlenül függött össze, a kormányzat viszont sugallta, hogy ha lett volna működési engedélyük, kiutazhattak volna.

Korda György táncdalénekes 1971-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Minden egyes külföldi vendégszereplést engedélyeztetni kellett a minisztériummal, de hasonlóan kellett cselekedni a külföldről Magyarországra hozott művészekkel is, leginkább a devizaköltségek miatt, melyek közül Duke Ellington dzsesszkoncertje emelkedett ki az 1971-es évből az Erkel Színházban. Az NKI a könnyű műfajban 1971-ben 2694 kül- és belföldi művészt impresszált, míg a komolyzenében 1706-ot. A külföldről hívott zenekarok sokszor próbára tették a kötött devizagazdálkodás kereteit, volt, amikor az NKI és az Országos Rendező Iroda (ORI) közösen szervezett emiatt koncertet, mint 1971. szeptember 30-án, amikorra a sok nyugati fellépő már annyira elvitte az Interkoncert devizakészletét, hogy segítségért kellett folyamodnia, mivel az NKI devizakeretéből már nem futotta volna a nemzetközi sztárok kifizetésére. Ebben az évben járt Magyarországon mások mellett Ella Fitzgerald (ő immáron harmadszor), a Fairport Convention (amely hatszor is fellépett, a Kisstadionon kívül Tatabányán, Kaposváron, Salgótarjánban, Nyíregyházán és Pécsett), a Georgie Fame–Alan Price-duó (ők az Apostollal léptek színpadra a Kisstadionban) és a The Tremeloes (utóbbi szintén a Kisstadionban lépett fel 1971 nyarán, előzenekara a Neoton volt, és 1983-ban egyszer még visszatért hazánkba). A szorult anyagi helyzet miatt a sikeres finanszírozás érdekében az NKI írt a Művelődésügyi Minisztériumnak, hogy engedélyezzék az ORI-nak a devizakeretük átlépését a Fővárosi Szabadtéri Színpadok Igazgatósága keretének átcsoportosításával, amelynek Vajda Tibor főelőadó szakmai javaslata alapján a tárca eleget is tett. A hivatalnok a következő szavakkal érvelt a fenti csapatok Magyarországra hívása mellett: „Javaslom az ORI-devizakeret felemelését. A meghívott együttesek és előadóművészek közismertek a szakmában.”

A borítóképen: Erzsébet (Lenin) körút 43–49., Royal Szálló, Ella Fitzgerald világhírű amerikai dzsesszénekesnő első budapesti fellépése után ellátogatott a Cigánybálba. A felvétel 1968. február 29-én készült. Forrás: Fortepan/Bojár Sándor