Mesebeli lényekről tudományosan – A manók világa

Wil Huygen A manók című vaskos albuma épp 15 éve jelent meg hazánkban, Takács Márta fordításában.

Forrás: The Charmed Bookshop

Több olvasónk is emlékezhet a Mesél az erdő sorozatra és főhőseikre, a kék zubbonyos, piros sipkás és többnyire ősz szakállú törpékre. Wil Huygen A manók című vaskos albumáról, amely épp 15 éve jelent meg hazánkban Takács Márta fordításában, a borító alapján azt is hihetnénk, van valami köze a sorozathoz, pedig csak az ott szereplő erdei manó néz ki szinte teljesen ugyanúgy, mint amannak kis hősei. A manók eredetmítoszának valóban pontos föltárása e cikk keretei közt persze lehetetlen, hisz minden népnek megvannak a maga manói. Bár a könyv térképpel is ellátott fejezete a manók élőhelyeiként kimondottan Európa erdős, hegyes vidékeit jelöli meg – nálunk is akadnak, Kismaros és Zebegény között, illetve a Balatontól délnyugatra, no meg Erdélyben és a Felvidéken.

Az először 1976-ban, Hollandiában megjelent kötet igazi különlegesség, ugyanis, bár (a jelenlegi álláspont szerint) mesebeli lényekről szól és mesék is vannak benne, határozottan nem mesekönyv, hanem tudományos alapossággal megírt, gazdagon illusztrált kézikönyv. A 2009-ben, 87 évesen elhuny főállású orvos és ötgyermekes családapa, Wil Huygen egész sorozatot írt manós könyvekből – más, kedves témájáról nem tudunk. A szóban forgó A manókat is visszatérő kollégájával, Rien Poortvliet illusztrátorral állította össze – de micsoda illusztrációk ezek, kérem szépen! Méltán lett kultikus kötet világszerte, s úgy hírlik, hazánkban is akadnak lelkes rajongói.

Fotó: Helikon Kiadó

A tudományos alaposságot szó szerint kell érteni, ez egy manómonográfia: a manók külső megjelenésére, élettanára, izomzatára, különleges érzékszerveire, családi és társadalmi életére éppúgy figyelmet fordít, mint a manóhajlék, a különböző mesterségek és szerszámok vagy az állatokkal való kapcsolat bemutatására. És persze kapunk némi történeti kitekintést, pár egyéb, mitikus lényt, meg a végén manómeséket, történeteket, sőt két korrektül lekottázott manódalt is. A képi világ és a kötet egész hangulata végtelenül bájos, közben nem riad vissza a kellő mértékű naturalizmustól (látunk például tisztálkodó, pucér manókat, illetve gyermekeit szoptató manómamát is), sőt némi horrorisztikus elemtől sem, amikor a manók ellenségei, a trollok vagy a még gonoszabb morvelonok kerülnek szóba. Mint sok könyvkülönlegességre, A manókra is áll: úgy adjuk gyermek kezébe vagy úgy olvassunk neki belőle, hogy alaposan áttanulmányoztuk – nemcsak a könyvet, hanem a kis befogadók aktuális tudatának határait.

Lássunk egy kis ismertetőt a ruhakészítésről:

„A manó egy titkos kertben elveti asszonya számára a lenmagot. Nagyon szorosan szórja, hogy ne tudjanak elágazni. Később kitépi az összes elsárgult szálat, és megfésüli, hogy így kiszedje belőlük a magokat. Ezután következik a szálak áztatása, majd szárítása. Amikor ezzel is megvan, a manó fogja a puha lenköteget és szálakra bontja, elegyengeti, megtöri, feltekeri, és motringot csinál belőle. Ezt a lengubancot aztán a manó felesége finom szállá fonja, majd újra feltekeri, és motringot csinál belőle. Ebből aztán olyan fehérneműt sző, amilyet csak akar. Azt a gyapjút, amelyből meleg alsóneműt, zoknit, harisnyát, kesztyűt, sálat kötnek, a manók az őzek bolyhos szőréből készítik, főleg ha azt akarják, hogy erős és tartós legyen. Ilyen szőr bőséggel található az őzcsapatok közelében. […] Takarókhoz, pulóverekhez a szögesdrótszálakon fennakadt vagy a mezőkön elhullott bárányszőrcsomókat használja fel.”

A manók világa afféle átjáró a természet és az azzal való összhangot elvesztett ember között, vagy tömörebben és némiképp emelkedettebben: a teremtett és az épített világ között.

Ennek a könyvnek pedig minden olyan ember polcán ott a helye, aki szereti a különlegességeket.

Wil Huygen: A manók. Helikon Kiadó, Budapest, 2006

(A borítóképen az eredeti kiadás illusztrációja látható. Forrás: The Charmed Bookshop)