Több olvasónk is emlékezhet a Mesél az erdő sorozatra és főhőseikre, a kék zubbonyos, piros sipkás és többnyire ősz szakállú törpékre. Wil Huygen A manók című vaskos albumáról, amely épp 15 éve jelent meg hazánkban Takács Márta fordításában, a borító alapján azt is hihetnénk, van valami köze a sorozathoz, pedig csak az ott szereplő erdei manó néz ki szinte teljesen ugyanúgy, mint amannak kis hősei. A manók eredetmítoszának valóban pontos föltárása e cikk keretei közt persze lehetetlen, hisz minden népnek megvannak a maga manói. Bár a könyv térképpel is ellátott fejezete a manók élőhelyeiként kimondottan Európa erdős, hegyes vidékeit jelöli meg – nálunk is akadnak, Kismaros és Zebegény között, illetve a Balatontól délnyugatra, no meg Erdélyben és a Felvidéken.
Az először 1976-ban, Hollandiában megjelent kötet igazi különlegesség, ugyanis, bár (a jelenlegi álláspont szerint) mesebeli lényekről szól és mesék is vannak benne, határozottan nem mesekönyv, hanem tudományos alapossággal megírt, gazdagon illusztrált kézikönyv. A 2009-ben, 87 évesen elhuny főállású orvos és ötgyermekes családapa, Wil Huygen egész sorozatot írt manós könyvekből – más, kedves témájáról nem tudunk. A szóban forgó A manókat is visszatérő kollégájával, Rien Poortvliet illusztrátorral állította össze – de micsoda illusztrációk ezek, kérem szépen! Méltán lett kultikus kötet világszerte, s úgy hírlik, hazánkban is akadnak lelkes rajongói.
A tudományos alaposságot szó szerint kell érteni, ez egy manómonográfia: a manók külső megjelenésére, élettanára, izomzatára, különleges érzékszerveire, családi és társadalmi életére éppúgy figyelmet fordít, mint a manóhajlék, a különböző mesterségek és szerszámok vagy az állatokkal való kapcsolat bemutatására. És persze kapunk némi történeti kitekintést, pár egyéb, mitikus lényt, meg a végén manómeséket, történeteket, sőt két korrektül lekottázott manódalt is. A képi világ és a kötet egész hangulata végtelenül bájos, közben nem riad vissza a kellő mértékű naturalizmustól (látunk például tisztálkodó, pucér manókat, illetve gyermekeit szoptató manómamát is), sőt némi horrorisztikus elemtől sem, amikor a manók ellenségei, a trollok vagy a még gonoszabb morvelonok kerülnek szóba. Mint sok könyvkülönlegességre, A manókra is áll: úgy adjuk gyermek kezébe vagy úgy olvassunk neki belőle, hogy alaposan áttanulmányoztuk – nemcsak a könyvet, hanem a kis befogadók aktuális tudatának határait.
