Norvég költészet magyarul tálalva – mítosz helyett valóság

Kovács katáng Ferenc huszonhat kortárs norvég költő életművéből válogatott verseket, amelyeket magyarra fordított, és amelyeket huszonhat napon át közölt le a Napút Online a kortárs a norvég költészet hava néven.

Kovács katáng Ferenc Fotó: Aknay Tibor

Ideillőnek érzem a 26 bemutatott költő között megtalálható Ingrid Storholmen sorait:

„Apró, fehér lapokra írom a szavakat

kihullnak a zsebemből a hóba

nehéz megtalálni; fehéret fehéren

hogy fogom szétválasztani a nevekkel

teleírt papírlapokat a hótól?”

A fentebb írottak miatt képvisel önmagán túlmutató értéket Kovács katáng Ferenc munkássága úgy általában, hiszen nemcsak évtizedek óta fordít norvég műveket, és alkot maga is ebben a stílusban, hanem igen komoly kultúrszervezői tevékenységet is folytat, mind Norvégiában, mind Magyarországon. Jelen sorok szerzője nem egy nagyszerű irodalmi esten vett részt itt Budapesten az ő szervezésében, ahol is az általa meghívott norvég művész maga olvasott fel eredeti nyelven művéből. Emiatt van kiemelkedő jelentősége az elmúlt hónapban a Napút Online felületén megjelent műfordításainak is. E tekintetben elsőként azt kell kiemelni, hogy huszonhat szerző átlagosan két-három versének lefordítása nem kazuisztikus jellegű ízelítő, hanem a kortárs norvég irodalom krémjét programszerűen bemutató, átfogó igényű projekt.

Jelen írás terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé a huszonhat szerző tételes kielemzését, ezért jelen sorok írója inkább csak impresszióit próbálja meg megosztani a mélyen tisztelt olvasóval. A versfordítások mellé minden esetben egy bekezdésnyi ismertetőt – és egy fényképet is – kapunk az adott szerzőről. Amelyekből kiderül, hogy a válogatás valóban igen átfogó és heterogén, életkor, származás, tanulmányok, foglalkozás és egyéb ismérvek szempontjából egyaránt.

„Egy házban bolyongtam.

Az ajtók újabb és újabb

egyre kisebb

szobákra nyíltak.

Az egyikben megpillantottam egy nőt.

Lángolt a haja.

Kővé meredve álltam.

Nem segítettem eloltani a tüzet.

A következő szobában egy gyermek feküdt,

virágmintás papi gallérral a nyaka körül.

A szirmokra ez volt írva: Hol vagy?”

Marte Huke Álom című verséből vett soraival tudom talán a legjobban illusztrálni, hogy milyen furcsa elveszettség kerít hatalmába, amikor valamilyen rendszerbe próbálom foglalni mindazon érzeteket és képzeteket amelyek a huszonhat költő sajátos világaiból megérintenek. Aztán elengedem ezt a rendszerező igényt, mert tájidegen elem, akárcsak a rímek, amelyeket magyar fülünk megkövetel – vagy legalábbis az utóbbi évtizedekig posztmodern fejleményeiig megkövetelt. A skandináv sagákban gyökerező, sajátos lüktetésű északi verselés viszont szinte kizárja a rímek jelenlétét, és a ritmus is teljesen más, mint amihez a görög–római antikvitáson és a magyar költőkön nevelkedett ritmusérzékünk szokott. (Aki ezzel nem tud megbékélni, annak bizony ez nem ajánlott olvasmány.)

„Albatroszt ne ölj!

hagyd a szélben elpusztulni

a transzóceáni albatrosz nem harcol

a szél ellen, elpusztul a szélben”

(Inger Elisabeth Hansen: Albatrosznak lenni vagy nem lenni – részlet)

Skandinávia általánosságban sajátos történelmi fejlődési ívet írt le, Norvégia pedig még ezen belül is egy külön világ. A hosszú évszázadokon át a kalmari unióban, majd a Svéd Királyságban létező, de 1905-ben békés úton, népszavazással függetlenedő ország egészen az 1960-70-es években kezdődő „olajkorszakig” erősen a periférián maradt sok szempontból, a mai Norvégia közmondásos anyagi jóléte ugyanis csak ekkor kezdődött. Ez az Európa többi részétől való földrajzi elszigeteltséggel együtt nehézkessé tette a kulturális kapcsolatok fenntartását is. Magyar vonatkozásban a kulturális kapcsolatfelvétel 1937-ben a Norvég–Magyar Egyesület (Norsk–Ungarsk Forening) megalapításával kezdődött, és az 1956 után érkező menekültek, valamint a hidegháború vége is erős lökést adtak a folyamatnak.

Jelen sorok íróját mindig megérinti a norvég szerzők alkotásainak plasztikus érzete, amely rideg és önfeledt egyaránt képes lenni. Sokkal inkább jellemzőek itt a természet- és emberközeli – vagy éppen indusztriális hatású – kifejező képek, mint a túlcifrázott szóvirágok.

„Szerencsés az

aki

mosogatástól elhalványult

virágdíszes, fehér tányérokat

dobálhat a tengerbe

hagyva süllyedni, elsüllyedni

jól érezve magát

hogy boldog tud lenni

Tengerközelben

a púposodó nagy víz mellett

szeretnék lakni és dobálni”

(Torgeir Schjerven: Remekül érzem magam – részlet)

A norvég költészet varázsát jelen sorok szerzője szerint éppen ez adja, ez a fajta letisztult, nordikus egyszerűség, ami nagyon mély gondolatokat is képes a maga öntörvényű módján képpé alakítva elmondani, gyakran igen meghökkentő végeredményt hozva így létre. Kovács katáng Ferenc érdemei elévülhetetlenek a tekintetben, hogy ezt a gondolatiságot úgy ülteti át magyar nyelvre, hogy mégsem akar a magyar költészeten felnőtt elvárásoknak megfelelni, hanem megőrzi a művek eredeti zamatát, azt a távolságot, amit önkéntelenül, természetszerűleg érzünk, amikor a messzi Skandináviára gondolunk.

(A borítóképen Kovács katáng Ferenc író, költő, műfordító portréja látható Fotó: Aknay Tibor)