– Ezek netalán eredeti légy-cellek?
– Bizony! Már be is vannak keretezve. Nemrég kerültek elő Auguszt Olga pincéjéből, ő annak idején a film gyártásvezetője volt. Egy nagy, régi, penészes-pókhálós pannoniás doboz 106 eredeti légy-cellt rejtett – már ő sem tudja, hogyan került hozzá. Háromezer-hatszáz ilyen képet rajzoltunk, két évig dolgoztunk rajtuk. Ezek a világ első háttér-animációs filmjének a mementói… Amerikában aranyat értek volna, ha annak idején magammal viszem őket, de szétszóródtak, és nekünk eszünkbe sem jutott, hogy pénzt lehetne csinálni belőlük.
– Még mindig bánja, hogy nem lehetett ott az 1981-es Oscar-gálán, vagy azóta megbékélt, hogy ön helyett egy imposztor vette át a szobrot?
– Csak azért bánom, mert Dósai István elvtárs – a harminc évvel idősebb alteregóm – kapott egy csókot Margot Kiddertől, a Superman egyik sztárjától. Ő adta át a díjat. Meg hát… Dósai elvtárs ott lehetett a boríték feltépésekor, odaállhatott a többiek mellé fényképezkedni, csillogni. Én meg a budai otthonomban feküdtem az ágyban, és a recsegő Szabad Európa Rádió adásából tudtam meg, hogy A légy nyert. Magamon kívül voltam.
– Mindez negyven éve történt. Azóta megtudta, hogy miért nem engedték ki az Oscar-gálára? Kiszúrtak önnel, mert megtűrt művésznek tartották, vagy puszta elvtársi irigységből?
– Utólag értettem meg, hogy miért nem mehettem ki. Akkor, 34 évesen, nem fogtam fel, hogy mi ez az őrület. Azt mondták, hogy A légynek nincs esélye a két kanadai animációval szemben. Persze csak arról lehetett szó, hogy másokat akartak vinni a mi három helyünkre, mert abban az évben jelölték Oscar-díjra Szabó István Bizalom című filmjét is, és ők nagy delegációval mentek a díjátadóra. Az animáció egyébként is mindig háttérbe szorult az élőfilmmel szemben. Érdekes, hogy 1975-ben Jankovics Marcell Sisyphus filmjét jelölték Oscarra és ő sem mehetett ki. Akkor nem nyert a film, talán ha nyert volna, akkor lehet, hogy engem is kiengednek utána. Sajnálom, mert ez nem volt jó reklám a magyar filmművészetnek. Annak viszont örülök, hogy ma ez már nem történhetne meg, mert vesz az ember egy repülőjegyet és kimegy Hollywoodba.
– Azt szokta mondani, csak utólag jött rá, hogy miről szól A légy, de tudat alatt megérezte, hogy a szabadságról szól a történet. Ezt díjazta a zsűri is?
– Ha eleinte nem gondoltam rá, a művészeti tanács jóváhagyás előtt kivesézte a filmeket, és tőlük tudtam meg, mi mindent jelent a film: akár azt is, hogy a légy mi vagyunk, az üldöző pedig a Szovjetunió. Én nem sokat törődtem azzal, hogy ki a légy és ki az, aki kergeti, Pink Floydot hallgattam, és megtetszett az Ummagumma lemezükön a légyzümmögés és a léptek, vizuálisan megjelentek az események, lepergett előttem a film, és megrajzoltam a storyboardot.
Jól tudjuk, hogy milyen iszonyú lobbizás zajlik egy-egy Oscar-díjra jelölt film sikeréért, ám engem senki sem reklámozott, senki sem készített velem interjút – igaz, rengeteg fesztivált megnyert A légy! Mindig tudták, hogy a kelet-európai filmekben el van rejtve egy üzenet, ezért voltunk érdekesek. Amikor később Kanadában dolgoztam a Nelvana Stúdióban, zseniális grafikusok vettek körül, de nem volt általános, hogy egyedi filmet készítsenek. Profik voltak, bejöttek reggel, délután ötig dolgoztak, majd elrohantak hokimeccsre vagy egyéb hobbit űzni, mert a rajzfilmen kívül is volt életük. Értetlenkedtem, hogy mi tartja vissza őket, mire az egyikük el is mondta, hogy akinek ilyen ambíciója van, az pályázik a National Film Board of Canadánál, hogy megvalósítsa az álmát. Mi, kelet-európaiak mindig többet akartunk.
– Soha nem küldte el A legyet a Pink Floydnak, hogy nézzétek, az Oscar-díjat érő filmet ti ihlettétek?
– Nem, de az eszembe jutott, hogy most, a negyvenedik évfordulón elküldöm nekik. Gondoljon csak bele: ha negyven évvel ezelőtt a Pannónia Filmstúdió kifizeti a zenéjük jogdíját, ez körülbelül háromezer dollárba került volna – amint kértem –, akkor Pink Floyd-zenével nyertünk volna Oscart. Mivel 1982-ben jelent meg a The Wall (A fal) című kultuszfilmjük, egy Oscar-díj után csak részt vehettünk volna mi is az animációban! De hát erről lemaradtunk. Ez a történet azért tanulságos, mert látszik, hogy milyen nüanszokon múlik minden. Ezután éreztem annak a súlyát, hogy bizony Kelet-Európában vagyunk. Ki tudtál itt találni egy díjnyertes ötletet, de utána akadályoztak, cenzúráztak, ahelyett, hogy meglovagolták volna ezt az elismerést. A kanadaiak pénzt csináltak egy Oscar-díjasból – a kádári Magyarországon, legalábbis én, nem sok lehetőséget kaptam. Szerettem volna egy egész estés filmet készíteni, de hiába…
– Pár év múlva már kvótákat kell teljesíteni, ha Oscar-díjra vágyik egy művész. Faji, szexuális és egyéb kisebbségeket kell bevonni a produkcióba, azt is meghatároznák, hogy kivel működhetne együtt. Ezekkel nem korlátozzák a művészet szabadságát?
– Én ezt nagyon furcsállom, mert bizony megsérti a művészeti szabadságot. Azt is hallottam, hogy a filmek témájában is meg kell jeleníteni a kisebbségeket, ami nem egy irodalmi mű esetében, amit megfilmesítene az ember, lehetetlen. Tény és való, hogy ez Amerika díja, a filmvilágban mindenki ehhez igazodik. Ha egyszer megnyered az Oscar-díjat, akkor Amerikában bármikor, bárkit fel tudsz hívni, mert ezzel pénz nem jár, de lehetőségek igen. Aki nyer, azt bármikor fogadják, és ez már félsiker. Borzasztóan megváltozott a mostani filmek mondanivalója, üzenete. De megváltoztak a nemzetközi zsűrik is, manapság interneten zajlik minden, nem tudok róluk senkivel sem vitatkozni, eszmét cserélni, nem tudok harcolni egy filmért, ha tetszik, az egész folyamat személytelenné vált. Ha ezen a rostán nincs szerencséd, akkor remekművek is kihullhatnak. Jut eszembe: ha most csinálnám A legyet, az vajon hogyan menne át a szűrön?
– Ha már a zsűriket említette: mi lehetett a bajuk Az utolsó vacsora című filmjével, amelyben Leonardo da Vinci freskóját keltette életre? Ha jól emlékszem, ezt pár évvel ezelőtt benevezték a cannes-i, a berlini és a velencei filmfesztiválra is, de sehol sem vetítették. Az itáliai téma miatt a velencei közöny különösen furcsa. Mi történt?
–Szerintem a témával volt bajuk: egy megállíthatatlanul pusztuló remekművet mutattunk be, amely ugyanúgy szól a jelenünkről, mint a bibliai időkről. Lehet, hogy a keresztény téma az oka, szóval érzek a mellőzésben egyfajta szándékosságot. Jó lett volna, ha legalább versenyen kívül levetítik a filmet, mert a visszajelzések szerint van közönsége külföldön és itthon is. Tavaly a filmszakma szavazása alapján ez lett a legjobb animációs film, megkapta a Filmdíjat, de egy-két fesztiválon is díjazták. De igazán annak örülnék, hogy ha az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson vetítenék le Az utolsó vacsorát, mert értő, érző közeghez szeretném eljuttatni a filmem. Tavaly ez sikerült volna, de mivel el kellett halasztani a kongresszust, ezért minden máshogy alakult. Szeptember 12-én lesz Ferenc pápa miséje, jó lenne, hogy ha a Hősök terén egy nagy képernyőn le tudnánk vetíteni.
– Egy interjúban azt mondta, hogy ma Európában a klasszikus kultúra és a keresztény üzenet is érdektelenné vált. Kifejtené, hogy pontosan mire gondolt?
– Édesanyám az angolkisasszonyoknál végzett, vallásos családban nőttem fel. A testvéreimmel jártunk hittanra, és szerettem járni a zugligeti templomba is. Mindmáig emlékszem az ottani illatokra, a tömjénre, a parkettarecsegésre. A vasárnapi misén általában ministráltam, de nem köteleztek erre, szerettem részt venni benne. Most is szeretek csak úgy bemenni egy templomba, mert ott elgondolkodhatom az életemen, hogy még mit akarok csinálni, és eltűnődhetek a lehetőségeimen, magamba szállhatok. Ez nagyon jól helyretesz, és szerintem ma már nagyon kevés fiatalnak van ilyen kapaszkodója.
– Ön tehát hívő ember?
– Hívő vagyok, mert szükségem van a hitre. Hálás vagyok, hogy ilyen családi nevelést kaptam. Nem biztos, hogy enélkül végig tudtam volna küzdeni az életemet. És milyen érdekes az élet: az egy emberi életről szóló Ticket című filmemben a saját életem is benne van, és az öregkorban megjelenik a járókeret és az infúzió. Amikor ezt rajzoltam, még semmi bajom nem volt, akár hat órát is teniszeztem. Ott mocoroghatott valami a tudatalattimban, hisz ma már öthetenként infúzióra járok és bottal közlekedem. Ötven év után rájöttem, hogy kitalálhatok dolgokat, megírhatok egy sztorit, de van egy dramaturg, aki állandóan átírja a forgatókönyvet. Noha már évek óta egy betegséggel küzdök, amíg tudok ülni és rajzolni, amíg kreatív tudok maradni, addig nincs nagy baj. Egyébként eredetileg több mint negyven évvel ezelőtt akartam megcsinálni Az utolsó vacsorát, ám azt elutasították a témája miatt. Édesanyám mondta, hogy ha valamiben hiszel és kitartasz mellette, akkor előbb-utóbb megvalósul, csak azt nem mondta, hogy negyven évet kell várnom rá! De végül jól jártam, mert ha akkor csinálom meg, egy nagyon gyenge filmet hozunk létre, de a mai, korlátlan lehetőségekkel bíró technológiával akár hatvan réteget is egymásra tudunk tenni az animálásnál, ami egy pusztuló freskó megmozdítása esetében elengedhetetlen.
– Említette a kapaszkodókat. Egy fiatal mit csinálhat egy ilyen fékevesztett korban?
– Nem tudok mit tanácsolni. Rengeteg magányos fiatalt látok manapság. Mi annak idején mindig együtt voltunk, tudtunk beszélgetni egymással, a mentorainkkal. Azt érzem, hogy a mai világban mindenki „vadon” él. Mi közösségekben éltünk, volt kontrollunk, állandóan kaptunk visszajelzést, ezért szerintem sokat segítene az embereken, ha újra lennének kapaszkodóik, ha lenne valamiféle kontroll. Manapság csak gyűlölködést és haragot látok, következmények nélkül mondhatsz bármit bárkiről, egyik pillanatban felemelnek, a másikban a sárba taszítanak. Ha teljesen visszavonulsz, az sem jó. Arra kell törekedned, hogy kiépítsed azt a közeget magad körül, amiben jól érzed magad, ahonnan kapsz kontrollt. Annak idején szinte mindenki a barátod volt, hisz egy közös ellenség ellen küzdöttünk. Együtt dolgoztunk a Pannóniában Jankovics Marcell-lel, Nepp Józseffel, Ternovszky Bélával, Hernádi Tiborral, Orosz Istvánnal, Somogyi Győzővel. Fantasztikus időszak volt! Most úgy érzem, hogy nagyon rossz irányba haladunk. Ezért jó festmény Bosch Gyönyörök kertje, mert előrevetítette, hová süllyedünk erkölcsi értelemben.
– Ha jól értem, most már a Bosch-mű animációján dolgozik. Ön szerint a triptichon melyik részében vagyunk most, a XXI. század elején?
– Egy tízperces animációs filmet tervezek készíteni. Első lépésként egy animatik támogatását nyertük el a Magyar Művészeti Akadémiától, de belekezdtünk az animációba is, hogy érzékeltessük a mozgást. Szerintem már a pokol részében vagyunk, mert nézzen csak körül a világban: természeti csapások, háborúk, járványok. Noha ötszáz éve festette, Bosch festménye ma is aktuális, megdöbbentő a hatása. Sokan nem is értik, hogyan készíthette. Drogozott? Istenélménye volt? Honnan jöttek ezek a látomások, a képi világa – rejtély. Érdekes, hogy akkor festette, amikor Leonardo Az utolsó vacsorát, kortársak voltak. A világ teremtésével kezdjük, majd megmutatjuk a Gyönyörök kertjét, de a legizgalmasabb rész lesz a legsötétebb: két percre teljesen életre keltjük, megmozgatjuk a Poklot. Kemény munka lesz, hisz egy képben legalább húsz-harminc figura van, Az utolsó vacsoránál legfeljebb három karaktert láthattunk egy kivágásban. Ha minden jól halad, decemberig elkészül a prezentáció, és reméljük, lesz támogató, hogy belevághassunk a filmkészítésbe. Nézegettem, gondolkodtam a képen, és eszembe jutott, hogy egy átlagember hiába ismeri a Gyönyörök kertjét, nem ismeri a történetét, ezért az animatikhoz narrációt írt Békési Sándor teológus barátom, aki a dramaturgom. Igyekszünk maivá tenni Bosch alkotását, tehát lehet, hogy vadászrepülők száguldanak, bombák robbannak majd a filmben és szelfiző hedonisták is megjelennek benne. De nem szeretném úgy lezárni, hogy na, itt a vége, megfulladunk a pokoli törmelékben. Kell a végén a megtisztulás, hogy levonjuk a következtetéseket. A Pradónak is el szeretnénk küldeni egy spanyol nyelvű kópiát, hátha érdekli őket és talán támogatják.
– Volt olyan pillanat, amikor azt érezte, hogy kissé kárpótolták az elrabolt Oscar-élményért?
– Talán akkor, amikor Kanadában baráti szívességből beugrottam egy élőfilmes reklámfilm előkészítésébe, mert megbetegedett a grafikusuk. Egy amerikai tejreklámot forgattak, a feladatom pedig az volt, hogy egy régi jégszekrényre tehénfoltokat ragasszak öntapadós tapétából. A hűtő előtt fiatal srácok, lányok táncoltak, majd az egyik táncos kinyitja a jégszekrényajtót, és a kamera ráközelít a tejesdobozokra. Este nekiálltam, rajzoltam-vágtam, megcsináltam. Reggel bementem a forgatásra, és amikor bejött az amerikai megrendelő, egy kétméteres, mogorva ember, ránézett a jégszekrényre, és elkezdett kiabálni, hogy ez mi? Ki a grafikus? Majd rám ordított, hogy maga nem látott még valódi tehenet? Mit képzel? A táncosok, az egész stáb előtt leteremtett… Ezután megcsináltam újra, úgy, ahogy kérte, majd elkezdődött a forgatás. Ott volt a tánctanárnő is, aki betanította a táncosokat, odamentem hozzá, hogy adna-e nekem is pár órát, mert annyira jól táncolnak a fiatalok, én meg sosem tudtam táncolni. Azonnal, durván lerázott! Borzasztóan éreztem magam, de ebédnél megint mellé kerültem. Lelkesen mesélte, hogy előző este milyen nagy élményben volt része, hogy a Titanic Oscar-díjas rendezőjével, James Cameronnal vacsorázott együtt egy partin. Én meg azt mondtam neki, hogy igazán nagyon szerencsés, mert ma meg egy Oscar-díjassal ebédelhet. Hát ezzel végképp elvágtam magam nála! Az amerikai megrendelő is ott ült az asztalnál, de hamarabb távozott. Amikor visszamentünk a forgatásra, síri csend fogadott, mindenki állt, az amerikai pedig egy hangosbemondóba mondta, hogy mindenki előtt szeretne bocsánatot kérni Rófusz Ferenctől, akit reggel nagyon megsértett, aki ráadásul ingyen segítette ki őket a grafikus helyett, és gratulál az Oscar-díjához. Nos, ez a bocsánatkérés olyan volt, mintha ott lettem volna, amikor feltépték a borítékot.
