Stigmák és anonim entitások

A szentendrei Régi Művésztelep kertjében, platánok és gesztenyék alatt penget pszichedelikus, álmodozó dallamokat Krizbai „Antropomorf” Domokos a loop- s effektpedálok egész seregével megtámogatott Ibanezen. És a zene szerencsére vissza-visszatér a köszöntők és megnyitóbeszédek közt is, Krizbai a saját szóló- és ritmusgitárosa egyszerre, a háttérben a loopolt hangfüggönnyel vagy a teremtett világ által belekomponált lombsusogással s egy tétel végén épp tökéletes ritmusban érkező madárfüttyel.

Szárnyas Doboz esetében maga a mű, bár önmagában is megdöbbentően hatásos, csak azzal a – saját szavaival – anonim street art entitással együtt teljes, aki az alkotó további intézkedéséig csupán a fenti művésznévvel azonosítható. A művek – nomen est omen – különböző szárnyas dobozok, illetve ezeknek a kedves, ikonikus figuráknak végtelen variációi, ahogy szövegbuborékokban Szerb Antal, Hamvas Béla, Lovász Ádám vagy Iggy Pop mondatait idézik. Például ilyeneket: „Megkérdőjelezni a másiknak és az ő szenvedésének a létét, annyi, mint halálos döfést adni a szenvedésnek.” És hogy mindebben mi is a nagy művészet? Nos, hogy ott ragadunk hosszú percekre, majd még napokig emésztgetjük, amit ez a korunkban egyedülállón s nagy lelki nemességre valló mód rejtőzködő alkotó üzen.

Biacsics „Renyagyár” Renáta úgyszintén befelé forduló, intim anyaggal jelentkezik, a képzőművész, s tágabban minden alkotó ember kérlelhetetlenül vállalt transzparenciáját éreztetve rituális magányhelyzeteivel, szűk terekben bolyongó kis vallomásaival.

Krizbai Gergely „Krizbo” groteszk rémálmainak szerethető szörnyeit már többször is méltattuk lapunkban, a végső ismeretlen, a jungi belső árnyék föltérképezésére irányuló vizuális kísérletei ezúttal is megunhatatlanul szórakoztatók. Ilyen hatékony rémálom-szelídítést kívánok mindenkinek!
Herkli Mátyás Barnabás „Vörös Róka Úr” abszurd balladákat fogalmaz leheletfinom kontúrokkal, gyarlósága tudatában, szédült emberi aránytalanságaink gyarlóságát föltárón, jelzéssze­rűen elpötyögtetett színekkel. Kedvencem tőle a derűs, Szent Miklós-i pocakot viselő Jézus, aki lemegy a Balatonra, de nem tud fürdeni, mert ő Jézus Krisztus. Csak járni tud a vízen, mert ő Jézus Krisztus. Alakja mellett piros papucs – a láb stigmáinak kései, végtelenül áttételes, valódi Isten-képről tanúskodó, játékos szimbóluma.
Szentendre, mielőtt Budapest egyik külvárosa lett, egy kis, vidéki művészváros volt, annak minden, kedvesen túljátszott bohémságával, öl- és akolmelegével, bájos beavatási és játszótéri minőségével, ilyetén voltának minden árnyékával-fényével. Az, hogy ez a játékos és markáns szellem néha még izgalmas, üde formákban testesül újra – ráadásul a szóban forgó tárlatok esetében nemzetközi áramlatokkal való összefolyásról beszélünk, no meg hazánknak is sok táját képviselik a kiállítók, kik mégis otthon vannak itt –, az ilyen kedves, fiatal, szemtelen alkotóknak köszönhető. Még sok-sok ilyen tárlatot, mindnyájunk örömére!