Az ismert világhelyzet miatt rég várt két kiállítást mutatnak most be: a Szobrok a kertben gyönyörű hagyományt indított, ez a harmadik alkalom, hogy a művésztelep tisztásain e teremtett térre reagáló szobrokat látunk. A Monostori Művésztelep szobrászai többnyire betonból fogalmaztak motívumrendszereket, a meglepőnek ható anyagválasztásról Fazakas Réka, a Műcsarnok kurátora úgy fogalmazott: az építőipari massza itt túlnő önmagán, mélyebb tartalmat közvetít, fallikus szimbólumoktól, szecessziós részletektől, tekervényektől, egymásba nyíló struktúráktól az állatvilág építészetétől ihletett formákon át a fényinstallációkig vagy a konkáv erdőkig. Tizenhárom éves fiam lelkes kritikája így hangzott: „A felük kutyafuttatóra hasonlít, a másik felük absztrakt, szóval ilyen nekem való.”
Hosszúra nyúlik a megnyitó, de nem bánjuk: a kert gyönyörű, épített és teremtett csodálja benne egymást, s az idillt a párhuzamos végtelenekbe hangutat építő gitárhősünk mellett még a Willany Leó Improvizációs Táncszínház rokonlelkű, elszállt zörejekre elmozgott, ismerősen meleg káosza is fokozza.
A másik tárlathoz a galéria egy kisebb, belső terébe lépünk (pontosan a Jeges Ernő-műterembe), hogy aztán jó időre ott is ragadjunk. Az ezúttal egy lágy, augusztusi estén (egyébként Vajda Lajos születésnapja, akit Krizbai Gergely „Krizbo”, a tárlat kurátora, egyik kiállítója, a nemzetközi Inktober mozgalom hazai motorja egyenesen a szentendrei Zeusznak nevez) debütáló Inktober csoportos grafikai kiállításról nehéz elfogultság nélkül szólnom, de azért megpróbálom: aki itt és most fiatalos, kedves, szellemesen provokatív és elgondolkodtató anyagot akar látni, annak ez kötelező. A hat alkotó – többnyire – fekete-fehér munkái az Inktober szellemiségének megfelelően gyors, könnyű rajzok – látszólag. Valójában sűrűk és burjánzók – a burjánzás pedig már a kert füvét fölváltó térkövek neoprimitív krétarajzaiban, a bejárat előtt kezdődik. És folytatódik Székely Nadin „Nadoja” munkáival, miken keresztül belelátunk napjaink információs dömpingjének rémálmába, a korosztálytól független, figyelemzavaros útkeresésbe, másrészt a tudottan ősi, de legalábbis annak ható, primordiális tabutöréseket lélegző motívumoktól jóleső könnyelműséggel ereszthetjük alá jelen tudatunk a múlt tudattalanának mélységes kútjába.
Richolm Orsolya rajzai szintén hangsúlyosan tabudöntők, firkáinak nemesen tiszta esetlegessége mégis az idézőjelen túl, míg a konceptuális esztétizáláson még innen helyezi végtelenül esendő, ám az intim föltárulkozás ellenére sem az alpáriságig merészkedő műveit.
Szárnyas Doboz esetében maga a mű, bár önmagában is megdöbbentően hatásos, csak azzal a – saját szavaival – anonim street art entitással együtt teljes, aki az alkotó további intézkedéséig csupán a fenti művésznévvel azonosítható. A művek – nomen est omen – különböző szárnyas dobozok, illetve ezeknek a kedves, ikonikus figuráknak végtelen variációi, ahogy szövegbuborékokban Szerb Antal, Hamvas Béla, Lovász Ádám vagy Iggy Pop mondatait idézik. Például ilyeneket: „Megkérdőjelezni a másiknak és az ő szenvedésének a létét, annyi, mint halálos döfést adni a szenvedésnek.” És hogy mindebben mi is a nagy művészet? Nos, hogy ott ragadunk hosszú percekre, majd még napokig emésztgetjük, amit ez a korunkban egyedülállón s nagy lelki nemességre valló mód rejtőzködő alkotó üzen.
Biacsics „Renyagyár” Renáta úgyszintén befelé forduló, intim anyaggal jelentkezik, a képzőművész, s tágabban minden alkotó ember kérlelhetetlenül vállalt transzparenciáját éreztetve rituális magányhelyzeteivel, szűk terekben bolyongó kis vallomásaival.
Krizbai Gergely „Krizbo” groteszk rémálmainak szerethető szörnyeit már többször is méltattuk lapunkban, a végső ismeretlen, a jungi belső árnyék föltérképezésére irányuló vizuális kísérletei ezúttal is megunhatatlanul szórakoztatók. Ilyen hatékony rémálom-szelídítést kívánok mindenkinek!
Herkli Mátyás Barnabás „Vörös Róka Úr” abszurd balladákat fogalmaz leheletfinom kontúrokkal, gyarlósága tudatában, szédült emberi aránytalanságaink gyarlóságát föltárón, jelzésszerűen elpötyögtetett színekkel. Kedvencem tőle a derűs, Szent Miklós-i pocakot viselő Jézus, aki lemegy a Balatonra, de nem tud fürdeni, mert ő Jézus Krisztus. Csak járni tud a vízen, mert ő Jézus Krisztus. Alakja mellett piros papucs – a láb stigmáinak kései, végtelenül áttételes, valódi Isten-képről tanúskodó, játékos szimbóluma.
Szentendre, mielőtt Budapest egyik külvárosa lett, egy kis, vidéki művészváros volt, annak minden, kedvesen túljátszott bohémságával, öl- és akolmelegével, bájos beavatási és játszótéri minőségével, ilyetén voltának minden árnyékával-fényével. Az, hogy ez a játékos és markáns szellem néha még izgalmas, üde formákban testesül újra – ráadásul a szóban forgó tárlatok esetében nemzetközi áramlatokkal való összefolyásról beszélünk, no meg hazánknak is sok táját képviselik a kiállítók, kik mégis otthon vannak itt –, az ilyen kedves, fiatal, szemtelen alkotóknak köszönhető. Még sok-sok ilyen tárlatot, mindnyájunk örömére!
