A beat megjelenésével a közösség került előtérbe

A Kádár-rendszer egyik kiszervezett kulturális egysége, a Magyar Rádió és Televízió égisze alatt működő, 1969-ben alapított Tömegkommunikációs Kutatóközpont – ha némi fáziskéséssel is, de – nekiállt elemezni azt az elementáris hatást, amelyet a könnyűzene gyakorolt a magyar társadalomra, annak is főleg a fiatalabb részére. Negyvenöt éve, 1976-ban A Rádió és Televízió Szemlében cikkel kedveskedett a témában tudományos igénnyel elmélyülni szándékozók vagy pusztán érdeklődők számára, amelyben többek között megállapították, hogy „A beat megjelenése óta az egész műfajnak valamiféle közösségteremtő, kommunikatív funkciója is lett.” Félt is a hatalom, ezért aztán gyorsan rátelepedett a beatjelenségre, és úgy tett, mintha ők álltak volna a kezdet kezdetétől a mozgalom élén, miközben folyamatosan belügyi eszközökkel ellenőrizték a zenészeket.

amire kitűnő példa a Kugli című Illés-szám, amelyben a főhős nem tesz mást, mint elmegy berúgni, mihelyst megkapja a fizetését, „mert ő az a Kugli, ki nincs fából”, s így felszabadítja az öntudatát, miközben az éjszaka lánya körberajongja. A nihilista, kilátástalan proletár életmód kőkemény kritikája ez, népdalos ihletésű köntösbe csomagolva.

Az 1976-os cikk szerint a mondanivaló a beatművészet hatására általában véve kifinomultabbá, mélyenszántóbbá vált a könnyűzenében, amit a közönség ezzel együtt képes volt befogadni a szimbolikus, szóvirágba foglalt szövegek ellenére. Ez sem véletlen, hiszen a Kádár-korszak embere a sorok között olvasásban szocializálódott, és azt a világot élték, amikor leszámítva a hithű kommunistákat, az emberek hátulról kezdték olvasni az újságot, mondván, hogy a sportban lehet a legkevésbé hazudni (mint később láttuk, ez sem volt lehetetlen a hatalom számára, az 1984-es Los Angeles-i olimpia szocialista blokk általi bojkottja miatt lemaradt sportolóink erről sokat tudnának mesélni). Ugyanakkor a kritikus hangvétel ezekben a számokban magával hozta a magány, a csalódottság és a szomorúság megjelenítését, amit viszont végső soron érdekes módon mégsem feltétlenül a pesszimizmus jellemzett, pedig a pártállami szervek egyik gyakori kritikája a beatszövegekkel szemben éppen a kilátástalanság megfogalmazása és ennek a szerintük negatív felhangú, cinikus stílusban való megfogalmazása volt. A cikk részben a rendszernek való megfelelési kényszerből fakadóan tipikusan a fridzsiderszocializmus jellemzőit írta le, amikor megállapította: „A dalokból egy alapvetően passzív, magát a sorsra bízó, jelenben mozgó, de távlatokban optimista ember képe bontakozik ki. Az ember sorsát illetően az általánosság szintjén biztonságérzet, hit, megelégedettség árad, az egyén szintjén azonban gyakran félelem, bizonytalanság kap hangot.” A cikk szerzője tehát részben igazat adott a korszak kultúrpolitikai kritikájának, amely a dalszövegekből hiányolta az optimizmust, emellett viszont hiányolta a nagyvárosi életmód és a modern civilizáció problémáinak megéneklését. Ez utóbbival kapcsolatban némileg vitatkozva a szerzővel hozzátehetjük, hogy már ekkor is születtek ilyen típusú dalok (például a Ne vágj ki minden fát! című szerzemény), de a modernizáció igazi nagy problémáit – nagyvárosi magány, elidegenedés, depresszió – énekelte meg az Omega is a XX. századi városlakó című számában. A hetvenes évek utolsó harmadában pedig a „botránybandák” énekelték meg a rideg valóságot, ami már semmi bizakodásra nem adott alkalmat a jövőt illetően. Ilyen volt – a teljesség igénye nélkül – a Beatrice Nagyvárosi farkas, Meditáció és Motorizált nemzedék, a Hobo Blues Band Rózsadomb-blues és a Tető alatt a ház, valamint a P. Mobil: A király és a Mobilizmo című száma.

Utólag – több mint három évtized távlatából nézve – úgy tűnik, innen egyenes út vezetett a rendszerváltozáshoz, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a hazugságon alapuló rendszert a végtelenségig fenntartani nem lehetett, és ezt énekelték meg a kor sztárjai.

Borítókép: az Omega együttes koncertje, 1976. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás