A beat megjelenésével a közösség került előtérbe

A Kádár-rendszer egyik kiszervezett kulturális egysége, a Magyar Rádió és Televízió égisze alatt működő, 1969-ben alapított Tömegkommunikációs Kutatóközpont – ha némi fáziskéséssel is, de – nekiállt elemezni azt az elementáris hatást, amelyet a könnyűzene gyakorolt a magyar társadalomra, annak is főleg a fiatalabb részére. Negyvenöt éve, 1976-ban A Rádió és Televízió Szemlében cikkel kedveskedett a témában tudományos igénnyel elmélyülni szándékozók vagy pusztán érdeklődők számára, amelyben többek között megállapították, hogy „A beat megjelenése óta az egész műfajnak valamiféle közösségteremtő, kommunikatív funkciója is lett.” Félt is a hatalom, ezért aztán gyorsan rátelepedett a beatjelenségre, és úgy tett, mintha ők álltak volna a kezdet kezdetétől a mozgalom élén, miközben folyamatosan belügyi eszközökkel ellenőrizték a zenészeket.

A Milyen most a sláger, avagy mit kínál a Rádió? című cikk, amelyet Vágó Judit jegyez, az 1967-es Hankiss Elemér-, illetve az 1973-as Lévai Júlia–Vitányi Iván-írásokat tekintette kiindulási alapnak, de persze sok saját gondolatot is igyekezett a szövegbe zsúfolni. Megjegyezte, hogy a beat megjelenése a fiatalok életében nem volt más, mint a mentalitásukban, az élethez való hozzáállásukban (lásd: fogyasztói társadalom megjelenése), a társadalomhoz és egymáshoz fűződő viszonyaikban és az egymással szemben támasztott igényeikben beállt változás megnyilvánulása. Ezt a sok szempontból az előző társadalmi renddel szembemenő lázadást, kitörést a zene hangvételének megváltozása tükrözte, amit a dalok zenei-esztétikai értelemben vett megújulása követett. A tanulmány találóan megállapította, hogy a beatdalok témái a korábbi táncdalokhoz képest nyitottabbak lettek, a személyes élmények mellett vagy inkább azokat megelőzve a közösség ügye került előtérbe a beat megjelenésével. Ez egyebek mellett abban is nyomon követhető volt, hogy a számok szövegei nem egy zárt kis térben, például egy szobában játszódtak, hanem a szabadban. Valóban, ha csak a Hungaria első nagylemezének címére utalunk – Koncert a Marson –, könnyedén belátható ennek igazsága, de ugyanezen a hanghordozón szerepel a Belváros című dal is, amely úgyszintén az emberek között játszódik, mintegy korképet nyújtva az akkori városi életforma szülöttjeiről. De lényegében szó szerint ezt a tézist támasztja alá az Illés Az utcán című szerzeménye is, amelynek végét ugyan a cenzúra hatására át kellett írni, hiszen a szocializmusban élő fiataloknak tudniuk kellett, hogy hova mennek, de a dal még ebben a formájában is alkalmas volt arra, hogy görbe tükröt mutasson a hétköznapokba beleszürkült embereknek. 

Persze szinte vég nélkül lehetne sorolni az Illés közéleti dalait, úgyhogy a hatalom valóban tudhatta, hogy még komoly társadalmi kérdésekre is megvan a fogékonyság a fiatalokban. A szociológiai indíttatású cikk szerint az összes magyar beatdal mintegy hatvan százaléka tartozott valamilyen módon a társadalmi kérdéseket feszegető nóták kategóriájába, amelyek többek között a pénzről, a rangról, a tekintélyről szóltak, sokszor tabudöntögető formában, elegendő, ha a Metro együttes A pénz című számát említjük meg, amely már önmagában a témaválasztásában is megtörte a táncdalok addig megszokott szerelem-szerelmi csalódás-megcsalás Bermuda-háromszögének hegemóniáját, már csak azért is, mert a szocializmus fénykorában egyfajta álszent prüdériától áthatva nem nagyon illett beszélni, pláne nem dalt írni a pénzről. A dalt Frenreisz Károly énekli, és még olyan, szinte már istenkáromlásszámba menő sorok is találhatók benne, miszerint az öregemberek a szerelmet pénzért is megvehetik maguknak. Az új idők új dalaival tehát a szerelem és a párkapcsolatok témáinak feldolgozásai megváltoztak, ami nem kis részben azt is jelentette, hogy a hagyományos „a férfi birtokolja a nőt” felfogás helyett a párkapcsolatok szereplőinek egyenrangúságára helyeződött a hangsúly.

A táncdalok sokszor szentimentális és semmitmondó szövegei helyett tehát a beat egyértelműen a kádári társadalom kritikájának álláspontját képviselte,

amire kitűnő példa a Kugli című Illés-szám, amelyben a főhős nem tesz mást, mint elmegy berúgni, mihelyst megkapja a fizetését, „mert ő az a Kugli, ki nincs fából”, s így felszabadítja az öntudatát, miközben az éjszaka lánya körberajongja. A nihilista, kilátástalan proletár életmód kőkemény kritikája ez, népdalos ihletésű köntösbe csomagolva.

Az 1976-os cikk szerint a mondanivaló a beatművészet hatására általában véve kifinomultabbá, mélyenszántóbbá vált a könnyűzenében, amit a közönség ezzel együtt képes volt befogadni a szimbolikus, szóvirágba foglalt szövegek ellenére. Ez sem véletlen, hiszen a Kádár-korszak embere a sorok között olvasásban szocializálódott, és azt a világot élték, amikor leszámítva a hithű kommunistákat, az emberek hátulról kezdték olvasni az újságot, mondván, hogy a sportban lehet a legkevésbé hazudni (mint később láttuk, ez sem volt lehetetlen a hatalom számára, az 1984-es Los Angeles-i olimpia szocialista blokk általi bojkottja miatt lemaradt sportolóink erről sokat tudnának mesélni). Ugyanakkor a kritikus hangvétel ezekben a számokban magával hozta a magány, a csalódottság és a szomorúság megjelenítését, amit viszont végső soron érdekes módon mégsem feltétlenül a pesszimizmus jellemzett, pedig a pártállami szervek egyik gyakori kritikája a beatszövegekkel szemben éppen a kilátástalanság megfogalmazása és ennek a szerintük negatív felhangú, cinikus stílusban való megfogalmazása volt. A cikk részben a rendszernek való megfelelési kényszerből fakadóan tipikusan a fridzsiderszocializmus jellemzőit írta le, amikor megállapította: „A dalokból egy alapvetően passzív, magát a sorsra bízó, jelenben mozgó, de távlatokban optimista ember képe bontakozik ki. Az ember sorsát illetően az általánosság szintjén biztonságérzet, hit, megelégedettség árad, az egyén szintjén azonban gyakran félelem, bizonytalanság kap hangot.” A cikk szerzője tehát részben igazat adott a korszak kultúrpolitikai kritikájának, amely a dalszövegekből hiányolta az optimizmust, emellett viszont hiányolta a nagyvárosi életmód és a modern civilizáció problémáinak megéneklését. Ez utóbbival kapcsolatban némileg vitatkozva a szerzővel hozzátehetjük, hogy már ekkor is születtek ilyen típusú dalok (például a Ne vágj ki minden fát! című szerzemény), de a modernizáció igazi nagy problémáit – nagyvárosi magány, elidegenedés, depresszió – énekelte meg az Omega is a XX. századi városlakó című számában. A hetvenes évek utolsó harmadában pedig a „botránybandák” énekelték meg a rideg valóságot, ami már semmi bizakodásra nem adott alkalmat a jövőt illetően. Ilyen volt – a teljesség igénye nélkül – a Beatrice Nagyvárosi farkas, Meditáció és Motorizált nemzedék, a Hobo Blues Band Rózsadomb-blues és a Tető alatt a ház, valamint a P. Mobil: A király és a Mobilizmo című száma.

Utólag – több mint három évtized távlatából nézve – úgy tűnik, innen egyenes út vezetett a rendszerváltozáshoz, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a hazugságon alapuló rendszert a végtelenségig fenntartani nem lehetett, és ezt énekelték meg a kor sztárjai.

Borítókép: az Omega együttes koncertje, 1976. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás