Végh Attila számos olyan megjegyzéssel tűzte tele a filmet, amelyek továbbgondolásra ösztönöznek. Megemlíti a bennünk élő mitikus lényeket vagy az alkimista hagyományt a foltos szalamandra kapcsán, és felveti azt is, hogy ha az ember eltűnik a világból, a táj is hasonló sorsra jut, csak a természet marad. Felvetődik a kérdés, hogy a filozófus-költő szerint mi a különbség természet és táj között. A válasz egyszerűnek tűnik, de messzire gyűrűzik. A táj szerinte ugyanis bennünk van; átlelkesítjük azt, ahogyan a természetet látjuk. A fogalom akkor jelent meg, amikor az ember és a természet között megnőtt a távolság, valamikor a romantika korában. – Az emberré válás tulajdonképpen a természettől való elidegenedés folyamata, amikor megszületett a romantikus visszavágyódás. A reneszánsz korában még nem volt ez jellemző: mikor Petrarca felment egy hegyre csak azért, hogy szétnézzen, mindenki hülyének nézte – meséli. A városi ember pedig ma már egyre nehezebben tudja felszítani magában ezt a hevületet, manapság inkább lelkiállapot kérdése, hogy valakiben megvan-e a szikra. Bár a természetfilmes szerint azért még fel lehet izzítani a lélek parazsát, ő például a faölelést ajánlja a szkeptikusoknak.
– A csodálkozásra való képesség megtartja bennünk a tájat, a lelket is – mondja Végh Attila, aki abban reménykedik, hogy a verseivel és a filmjeivel sikerül megfognia az emberek kezét, és elvezetni őket valahová. Legújabb, készülő természetfilmjében egy olyan útra, amely nem csupán a Duna melletti ártérről szól – a sík, átlátható, fénnyel telt vidékről indul és a Magas-Börzsöny bükköseinek ködös birodalmába vezet –, hanem befelé, önmagunkba is visz.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!