– Kik ők? – kérdezi a Szabó Győzőt alakító Molnár Áron Herendi Gábor Toxikoma című legújabb filmjében, miközben egy parafatáblát néz, amelyre rajzszöggel fiatal lányok és fiúk, nők és férfiak fényképei vannak feltűzve, sokukról meg se lehet mondani, valójában hány évesek. – Akik beledöglöttek – válaszolja a Csernus Imrét játszó Bányai Kelemen Barna szenvtelen hangon. – És hol vannak azok, akiknek sikerült? – kérdez újfent a filmbéli Szabó Győző. – Olyanok nincsenek – válaszolja Csernus doktor, majd kis szünet után hozzáteszi, hogy „csak akik kihúzzák valameddig tisztán”. A Toxikoma szókimondóan szembesíti a nézőt azzal, hogy a drogozás problémájával foglalkozni kell. A film szerkezete feszes, a cselekménye fordulatos.
Molnár Áron kellően cinikus és bohóckodó Szabó Győző megformálásakor, a néző néha mégis úgy érezheti, hogy túljátssza a szerepét, megesik olykor, hogy túladagolja a „szabógyőzőséget”, ami – tegyük szívünkre a kezünket – egy hétköznapi embernek már amúgy is sok tud lenni. Ez a figura ugyanis olyan mértékig tenyérbemászóan nagyképű, érték nélküli és cinikus gazembernek tűnik a mozivásznon – aki ráadásul igazi lúzer is egyben, bár ezért egy csöppet sem sajnáljuk –, hogy csak azért nem áll föl a néző és megy ki a teremből, mert egy elég jó magyar filmet lát. Szabó Győző éppen úgy viselkedik a filmben, mint bármelyik drogos, akinek már minden mindegy. Szenvtelenül teszi tönkre Éva nővér életét, aki Csernus doktor szerelme a mozivásznon. A nővért egyébként Török-Illyés Orsolya alakítja, akit ha nem zökkent ki a rendező a komfortzónájából, akkor mindig ugyanazt a karaktert hozza, bár az kétségtelen, hogy nem rosszul. Ebben a filmben valódi szenvedélyeket csihol ki a rendező a színésznőből, ami igencsak dicséretes.
A harmadik főszereplőt, a Csernus doktort alakító Bányai Kelemen Barnát érdemes még kiemelni, és nemcsak azért, mert annyira hasonlít Csernusra, hogy az ember néha azt hiszi, önmagát játssza a doktor, hanem azért is, mert ez volt a legnehezebb szerep. Bányai Kelemen Barnának sikerült egyensúlyoznia azon a keskeny pallón, amelyen Csernus az életben is jár. Kegyetlenül szembesít mindenkit önmagával, mert azt vallja, hogy a drogosokon nem lehet úgy segíteni, hogy pátyolgatja őket. Ám ha a kemény kritikája értő fülekre talál, képes arra is, hogy dicséretet mondjon. És az így kimondott dicséret ezerszer többet ér, mint bármi más. Csernus figurája azért is érdekes, mert még napok után is azon gondolkodik a néző: az igazi bátorság éppen ahhoz kell, hogy kimondjuk az igazat. A film valódi főszereplője nem Szabó Győző, aki leginkább megúszná az élet nehézségeit, hanem Csernus Imre, aki a poklok poklából – mint valamiféle szárny nélküli arkangyal – próbálja meg kimenteni az embereket.
A Toxikoma legnagyobb erénye, hogy kertelés nélkül kimondja: a drog maga a pokol. Egy olyan alvó tigris, amelynek ha a farkára lép az ember, és felébred az állat, azonnal felfalja. A film nézői szembesülnek azzal a fiatalos, pimasz gondolkodással is, hogy rá kell lépni az alvó tigris farkára, mert őket úgysem fogja megenni. Ebben Molnár Áron alakítását néha súlytalannak érezzük, Szabó Győző személyiségfejlődését nem igazán tudta hitelesen eljátszani. Pedig mindenkit felfal a tigris, nincs könyörület. A könnyű drogoktól csak egy lépés a kemény drogok fogyasztása, ahonnan viszont már nincsen visszaút. Vért hugyozva talán lehet egy kis időt nyerni, de nagyon nem biztos. Ez a film ér annyit, mint egy drogprevenciós foglalkozás, bár középiskolákban a 18-as korhatárkarika miatt nem vetíthető. De bízhatunk abban, hogy érettségi után megnézi az a korosztály, amelyik a legveszélyeztetettebb. A Toxikoma kapcsán érdemes a művészeknek, az alkotóknak elgondolkodniuk azon, hogy szükség lenne még temérdek olyan alkotásra, amely bemutatja, hogy kicsit sem trendi drogozni, hogy egy drogos nemcsak önmagát, hanem a környezetét is tönkreteszi. Ne feledjük soha: gyermekeink élete a tét.
Borítókép: Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna a Toxikoma egy jelenetében. Fotó: Vertigo Média Kft.
