Dantéra főleg a valóban horrorisztikus olvasmányként forgatható, második századi Péter-apokalipszis volt rá nagy hatással. A Színjáték szövegére, s egyik helyszínére, a pokolra utalnak a mozi világának olyan kultuszfilmjei is, mint a David Fincher által rendezett, Brad Pitt és Morgan Freeman főszereplésével forgatott Hetedik (1995) című thriller, vagy a – hasonlóan A Da Vinci-kódhoz, illetve az Angyalok és démonokhoz – Dan Brown regényéből készült, Ron Howard rendezte és Tom Hanksszel a főszerepben bemutatott Inferno (2016).
A hét évszázada, 1321. szeptember 14-én, Ravennában elhunyt Dante Alighieri Firenzében született 1265-ben, s nagy hatású irodalmi munkássága mellett (amely az olasz irodalmi nyelv megalapozásához volt jelentős hozzájárulás) ügyes vadász és solymász, harcos katona, valamint jeles politikus és diplomata is volt. Fő művét Babits Mihály (aki azt magyarra is fordította) a „világirodalom legnagyobb költeményének nevezte”. Ugyancsak Babits hívta föl a figyelmet az európai irodalom történetét összefoglaló művében (1936) arra, hogy a Színjáték egyszerre képviseli az antikvitás értékeit és a keresztény tradíció etikáját, s hogy éppúgy szimbolikus alkotás, mint realista mű, amelyet sajátos módon átjár a fantasztikum.
Mint Babits Mihály fogalmazott: „Ez a fantasztikum az Élet anyagából van szőve és az Életet jelenti. Nem volt még mű, mely ennyire az életből nőtt ki, s ennyire magát az életet foglalta össze. Egy egészen egyéni életet, mindavval együtt, ami ezt az életet alkotta: vagyis mindavval, amit ez a lélek életében látott, hallott, tudott, érzett. Az egész történettel, az egész életrajzzal. Így lesz ez a hatalmas líra egyszersmind hatalmas epika is. Nemcsak a fantasztikus utazás epikai kerete teszi azzá, hanem mindaz az életanyag, amiből ez a fantasztikum épül, s mindaz az élet, amit jelent. A költő élete s hazájáé és koráé; egyéni és jelenvaló, aktuális élet. Ebben a túlvilágban éppannyi szó esik az élőkről, mint a halottakról. Ez az Isteni színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték, a pokoli bűnök és szennyek naturalizmusától az emberi lélek csudálatos fölemelkedésének paradicsomi zenéjéig ívelve, rendkívüli sűrítettségében szinte beláthatatlan gazdagságú és tarkaságú életanyagot ölelve föl, alakok, események végérhetetlen sokaságát, amelyek együtt egyetlen nagy lélek vallomásává, egyetlen szimbolikus és rendeltetéses élet tartalmává szövődnek.”
Dante külső megjelenését tekintve első nagy méltatója, Boccaccio leírása szerint „közepes termetű volt, java korán túl pedig valamennyire hajlottan, kimért és csöndesen járt. Mindig a legszerényebb, korához illő ruhákat viselte. Arca hosszúkás, orra sasorr, szeme inkább nagy, mint kicsiny, állkapcsa erős, az alsó ajka a felsőnél valamivel előbbre állott; arca színe barna, haja és szakálla sűrű fekete és kondor, tekintete örökké mélabús és tűnődő.”
A novella műfaját a reneszánsz korban művészi szintre emelő, s annak az epika műnemében való rangját mind a mai napig megadó Giovanni Boccaccio úgy vélte Dante fő művéről, hogy az olaszul megírt munka a bűnösök, a bűnbánók és az erényesek hármasságában tárgyalja az emberi erkölcs, valamint a túlvilági lét nagy kérdéseit. Dante ugyanis – írta Boccaccio – „felismerte, hogy háromfajta élet lehet, úgymint bűnös, bűnből kilábaló és erényre törekvő, valamint az erényes élet, három csodálatos könyve mutatta be ezt a hármasságot, kezdve a bűnösök elítélésével és végezve az erényesek dicséretével, s e három könyvet egy kötetbe foglalta össze, melyet Színjátéknak nevezett el. Mindhárom könyvet énekekre, mégpedig, mint tudjuk, versbe szedett énekekre osztotta fel és a nép nyelvén írt, mégpedig oly művészien, oly csodálatos és szépséges rendben, hogy eddig még senki sem akadt, aki bele tudott volna ebbe kötni. Ékesszólásáról bizonyságot szerezhet bárki, akinek megadatott a kellő hozzáértés.”
Szerb Antal világirodalom-történeti szintézisében (1941) – hasonlóan Babitshoz – Dante ábrázoló realizmusát és katolikus spiritualitását emelte ki, miközben rámutatott az Isteni színjáték lélektani olvasásmódjának a lehetőségére s a mű egyetemes jellegére, vagyis arra, hogy minden kor minden embere számára van aktuális és érvényes mondanivalója. Mint írta Dantéról: „Művészi képességei közül legkiemelkedőbb ábrázolókészsége. Mindent lát és mindent láttat olvasójával. A Pokol nem marad valami elképzelhetetlen agyrém; aki az Infernót egyszer elolvasta, nyugodt lehet, hogy nem téved el a szörnyű tölcsér körei és bugyrai közt. Dante, ez a spirituális költő a világirodalom egyik legnagyobb realistája is. Jelenetei oly valóságízűek, hogy az ember szinte el is felejti, hogy a pokolban jár és nem valami régi olasz városban. Csodálatos emberismerő és -rajzoló. Hasonlatai is igen gyakran pszichológiai hasonlatok; saját magának és szereplőinek lélekállapotát ismert, mindennapi lélekállapotokhoz szereti hasonlítani, így hozza közel az olvasóhoz. […] A nagy katolikus költő katolikus abban az értelemben is, hogy egyetemes, az emberi dolgok teljes totalitását adja, mint Shakespeare és Goethe, világa teljes és öntörvényű világ. Egyetemes abban az értelemben is, hogy nincs korhoz és nemzethez kötve, mindig és mindenkihez szól.”
Borítókép: Dante Alighieri, Sandro Botticelli festménye. Forrás. Wikipédia
