A kommunizmus éveiben állt egy szovjet emlékmű Barcson, amelyet az 1956-os szabadságharc alatt ledöntöttek. A történet akkor került elő, amikor Tóth Dávidot felkérte a város önkormányzata egy ’56-os szobor elkészítésére, s mivel köztéri alkotásai esetében a művész mindig arra törekszik, hogy a helyi kötődést is valamilyen formában megjelenítse, rákérdezett a korabeli eseményekre. A helytörténész talált egy rossz minőségű fotót az összeborult obeliszkről, a testület pedig a referenciaanyagból a szobrász egy korábbi forradalmi láng kompozícióját választotta, ami már elég volt ahhoz, hogy elindítsa a gondolatok és képzettársítások sorát, hogy végül a romokból felcsapó kőlángok, és a tűzből kirepülő bronzgalambok képében öltsön testet a kész mű.
Hasonló megoldások születtek már az alkotó keze által; a rimóci emlékmű szintén a tűz formakultúráját jelenít meg; A szabadság kapujából pedig, amely Alsópáhokon található, egy sor bronzgalamb repül ki. A gyöngyösi ’56-os szobrát szintén a helyi, teherautóval ledöntött kommunista emlék ihlette, amelynek romjaira úgy borul rá a bronzból készült lyukas zászló, mintha csak egy légiesen finom drapéria volna. Meg is jegyzi nevetve, hogy ez a fajta megoldás akár már saját stílusjegyeként is értelmezhető, majd hozzáteszi, hogy a sztereotípiákat ma már igyekszik kerülni, ha megengedheti magának. „Az ’56-os szabadságharcot mint témát olyan alaposan körbejárták már a művészek, hogy nagyon nehéz valami újat kitalálni; és még nehezebb, hogy az közben egy Tóth Dávid-szobor is legyen” – mondja.
Korábban beszéltünk arról, hogy a hagyományos művészetet egyre inkább felváltja valami, ami sem nem hagyományos, sem nem művészet. Tóth Dávid – figurális szobrászként – vallja, hogy a mindenkori alkotónak felelőssége van a tekintetben, hogy olyat adjon a közönségének, ami túlmutat a saját egóján; hiszen a köztéri szobrok elsődlegesen az emberek számára készülnek. A barcsi emlékművön a forradalom lángjai lobbannak fel szimbolikusan az összeborult szovjet szobor romjain; a rajtuk átszálló három bronzgalamb pedig egyszerre jelképezi a megperzselődést, valamint a szabadságot és a jövőbe vetett bizalmat. A megrendelő elvárásainak való megfelelés, illetve a közös idea megjelenítése mellett a szobrász természetesen megpróbálja saját magát is belecsempészni a munkájába; megjelenik a sajátos, rá jellemző formavilág, és testet öltenek az egyéni elképzelések.
