A szabadság formai játéka

A különböző anyagok – az eltérő kőfajták, a kő és a fém – keverése már védjegyévé vált; ezúttal illékony lángnyelvekké finomult a súlyos matéria Tóth Dávid szobrászművész vésője nyomán. A Barcsra készült ’56-os emlékműnek önálló története van, amelyet a szobor többrétű szimbolikájába is beépített a művész.

Tóth Dávid Szobrászművész 20211015 Verőce Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

A kommunizmus éveiben állt egy szovjet emlékmű Barcson, amelyet az 1956-os szabadságharc alatt ledöntöttek. A történet akkor került elő, amikor Tóth Dávidot felkérte a város önkormányzata egy ’56-os szobor elkészítésére, s mivel köztéri alkotásai esetében a művész mindig arra törekszik, hogy a helyi kötődést is valamilyen formában megjelenítse, rákérdezett a korabeli eseményekre. A helytörténész talált egy rossz minőségű fotót az összeborult obeliszkről, a testület pedig a referenciaanyagból a szobrász egy korábbi forradalmi láng kompozícióját választotta, ami már elég volt ahhoz, hogy elindítsa a gondolatok és képzettársítások sorát, hogy végül a romokból felcsapó kőlángok, és a tűzből kirepülő bronzgalambok képében öltsön testet a kész mű.  

Hasonló megoldások születtek már az alkotó keze által; a rimóci emlékmű szintén a tűz formakultúráját jelenít meg; A szabadság kapujából pedig, amely Alsópáhokon található, egy sor bronzgalamb repül ki. A gyöngyösi ’56-os szobrát szintén a helyi, teherautóval ledöntött kommunista emlék ihlette, amelynek romjaira úgy borul rá a bronzból készült lyukas zászló, mintha csak egy légiesen finom drapéria volna. Meg is jegyzi nevetve, hogy ez a fajta megoldás akár már saját stílusjegyeként is értelmezhető, majd hozzáteszi, hogy a sztereotípiákat ma már igyekszik kerülni, ha megengedheti magának. „Az ’56-os szabadságharcot mint témát olyan alaposan körbejárták már a művészek, hogy nagyon nehéz valami újat kitalálni; és még nehezebb, hogy az közben egy Tóth Dávid-szobor is legyen” – mondja. 

Korábban beszéltünk arról, hogy a hagyományos művészetet egyre inkább felváltja valami, ami sem nem hagyományos, sem nem művészet. Tóth Dávid – figurális szobrászként – vallja, hogy a mindenkori alkotónak felelőssége van a tekintetben, hogy olyat adjon a közönségének, ami túlmutat a saját egóján; hiszen a köztéri szobrok elsődlegesen az emberek számára készülnek. A barcsi emlékművön a forradalom lángjai lobbannak fel szimbolikusan az összeborult szovjet szobor romjain; a rajtuk átszálló három bronzgalamb pedig egyszerre jelképezi a megperzselődést, valamint a szabadságot és a jövőbe vetett bizalmat. A megrendelő elvárásainak való megfelelés, illetve a közös idea megjelenítése mellett a szobrász természetesen megpróbálja saját magát is belecsempészni a munkájába; megjelenik a sajátos, rá jellemző formavilág, és testet öltenek az egyéni elképzelések. 

Fotó: Bach Máté

Ottjártunkkor segítőivel éppen összeillesztették, majd összecsiszolták a mészkőből készült lángnyelvek darabjait – ez látható képünkön is. Miközben a végleges formáját felöltő alkotást szemlélte, egy gondolat fogalmazódott meg Tóth Dávidban, amely a barcsi ’56-os emlékmű elkészülésének teljes folyamatát jellemezte. Mint mondja, a lángok megformálását – ahogy a különböző élek ritmusosan váltakoznak, és ide-oda görbülve követik egymást – egyfajta izgalmas játéknak élte meg, amely végtelen szabadságérzést kölcsönzött a számára. „Az absztrakt kompozíciók esetében, ha valami egy centiméterrel arrébb kerül, attól maga a szobor még nem lesz rossz, ellenben a figurális alkotási folyamattal” – fejti ki, majd elárulja, hogy nemrég remete Szent Pál alakját faragta ki, amely egy sokkal kötöttebb munka volt, nem lehetett csak úgy játszadozni; arrébb tenni a szemét vagy az orrát kicsit.  

Az összeillesztett lángcsóvákat szemlélve olybá tűnik, mintha nem is véste, hanem egyenesen a halmazállapotukat cserélte volna ki a művész, aminek nyomán a szilárdból légnemű lett.  Ahhoz, hogy egy ilyen minőség szülessen, nem elég látni a lángokat, érteni kell azokat, fel kell lobbantani a belső hőt, sőt tűzzé kell válni. Saját elmondása szerint, ilyenkor begyújt a műtermében a kandallóba, és elkezd figyelni, igyekszik megállapítani a lángok törvényszerűségeit; hogy milyen alakzatok váltakoznak, és mi a lényegük. Sokszor és addig kell a tűz játékát nézni, elemezni, amíg a formák elraktározódnak, és maguktól értetődővé válnak. „Mikor már sok ilyen kép van a fejemben, nekiállok rajzolni, majd a papírra vetett lángformákat elkezdem így-úgy alakítani, oldal- és hátulnézetből is ábrázolni; végül megszületik a háromdimenziós makett alapján a valós szobor, amely azt az érzetet kelti, minta valódi lángokat látnánk” – meséli a művész, aki szerint nagy trükk az, hogy valami kőből van és mégis lángnak hat. Az október 22-i szoborleleplezést követően bárki meggyőződhet erről a saját szemével is, aki Barcson jár. 

Borítókép: Tóth Dávid szobrászművész a készülő alkotással. Fotó: Bach Máté