Esterházy János (1901–1957) életútján keresztül a XX. század minden meghatározó történelmi eseménye – a Monarchia, az I. világháború, a trianoni tragédia, a Horthy-korszak, a nemzetiszocializmus, a II. világháború, a kommunizmus, a gulág és a csehszlovák börtönök, végül 1956 reménye – teljes egészében elbeszélhető. Sorsán, munkásságán, embermentő tevékenységén, keresztény hitén és végül áldozathozatalán keresztül megrendítő erővel ábrázolható a közép-európai térség népei, magyarok, lengyelek, szlovákok, csehek XX. századi szenvedéstörténete, ahogy a XXI. század elején a V4-országok egymás felé fordulásának szükségszerűsége is. Éppen ezért Cebula Pawel egri minorita szerzetes megkereste Csányi János producert azzal az ötlettel, hogy Esterházy Jánosról forgassanak dokumentumfilmet. Ez utóbbi pedig Zsigmond Dezső Balázs Béla-díjas rendezőt kérte fel a feladatra. A rendező örömmel vállalta, ám rögtön azzal kezdte a beszélgetésünket, hogy szerinte legalább harminc évvel ezelőtt kellett volna leforgatni ezt a filmet.
Zsigmond Dezső fontosnak tartja, hogy ne csupán száraz, ismeretterjesztő alkotást készítsen, hanem érzelmekkel teli művet – ehhez pedig az Esterházy János életét övező személyes történetek, sorsok kellenek.
Molnár Imre történész, az Esterházy életmű kutatójának segítségével még találtak olyan embereket, akik valóban érzelemmel és átéléssel tudnak beszélni Esterházy Jánosról, hisz ismerték ők.
Megtaláltuk a lányát, Esterházy Alice-t Olaszországban. Magyarországon akkoriban annyira gyűlöletes volt az Esterházy név, hogy Nagy Alízként járt iskolába, hisz félt a retorzióktól. Mire mi megkerestük, már csak hallgatni tudott, egy súlyos betegség miatt megnémult. Ez a hallgatás lett a film narrációja, hiszen mégis beszél, a régi mondatait idéztük fel az új képei alatt. Esterházy Alice a filmünk összetartó ereje, kovásza és narrátora, ő emlékezik meg mind a három részben az édesapjáról
– mondta a rendező, aki rengeteg lengyel és szlovák embert is megszólaltatott.
Például Varsóban megtalálták Esterházy János testvére, a lengyel állampolgárságú Esterházy Mária gyermekeit: Zsófiát és Jadwigát (sajnos a forgatás óta egyikük elhunyt). Ők mindent hallottak, láttak, hisz az édesanyjuk mindvégig kitartott Esterházy János mellett, ám végül Lengyelországba kellett menekülniük.
Gyermekkorukban végigszenvedték Esterházy János stációit, mert az édesanyjuk, amikor csak tehette elment hozzá a börtönbe. „Szabadidejében” Pozsonyból Prágába futott, hogy könyörögjön a halálraítélt testvére életéért. A gyerekek a börtönben is meglátogatták Esterházy Jánost. Nyomorban, szegénységben éltek, mégis azt mesélték, hogyha az édesanyjuk pogácsát sütött, tudták, hogy bármennyire jó az illata, abból nem ehetnek, hisz a börtönben szenvedő nagybácsijuknak sült. A rács túlsó oldalán, de egy tágabb börtönben éltek ők is… Esterházy Mária egyszer elérte, hogy a súlyosan beteg rabot kiengedjék kórházi kezelése. Érdekes pillanat volt ez, hisz megszökhetett volna, de Esterházy János ezt nem tartotta egy Esterházyhoz méltónak, mert ezzel elismerte volna a nem létező bűnösségét
– mondta a rendező.
Esterházy Mária naplójából sokat idéznek a dokumentumfilmben, és bizonyos jeleneteket árnyjátékkal mesélnek el, akárcsak a rendező korábbi, a Herminamező árnyai – Tisza István miniszterelnök meggyilkolásáról szóló filmjében. A rendező azért szereti használni az árnyjátékot, mert elegáns távolságtartásnak tartja, a direktben eljátszott jelenetekkel szemben illusztrációként működik a filmben.
