Mi mással kezdhettük volna a beszélgetést, mint a kárpátaljai magyarság mostani helyzetével. Kérdésemre komoran válaszolt a költő:
– A helyzet romlik gazdasági és politikai értelemben egyaránt. Kulturális értelemben, művészetünk, irodalmunk tekintetében talán nem annyira, ám az utóbbi húsz esztendő eléggé megviselte a kárpátaljai magyarságot e téren is. De rajtunk kívül más nemzetiségek – a lengyelek, románok – is szenvedő alanyai az ukrán nyelv védelmére hozott intézkedéseknek, mert azok egyben a nemzeti kisebbségek nyelvi és kulturális jogait korlátozzák. Bár azt is mondják, hogy Ukrajna most érkezett el a nemzeti ébredés korszakához, s az ukránság ezt a nemzetállam megteremtésével szeretné egyértelművé tenni. Akár együtt is érezhetnénk velük, de nem fog sikerülni, mert a tízmillión felüli orosz kisebbség ellenállását, amint azt a Donyec-medence és a krími térség példája mutatja, képtelenség megtörni. Látják ezt maguk az ukránok is, s a kudarcra egyre erősebb nacionalizmussal, arroganciával válaszolnak.
Meg sem fordul a fejükben, hogy ez nem méltó a NATO-hoz és az európai közösséghez igyekvő néphez. Ez ellen – egyelőre – azt lehet tenni, hogy az iskoláink kényszerből egyházi és alapítványi tulajdonba kerülnek, ahol nem használható teljes hatállyal az ukrán nyelvtörvény.
Hogy mi lesz az eredménye ennek az egyenlőtlen küzdelemnek? Reméljük, hogy az idő, amely fölött nem az ember rendelkezik, változásokat fog hozni. A világpolitika további alakulása fogja eldönteni, hogy Ukrajnában hová fejlődik tovább a társadalom – összegezte Vári Fábián László a nem túl biztató fejleményeket.
Leckének ez mégis kevés volt,
hisz kerítőid mézes szavára
híres farodat bérbe adtad,
ki tudja, hány ezer éjszakára?
S lásd, a rosszálmú éjszakákért
nem igyekszik a megváltó hajnal,
száz év magányra készülve fekszel
kifosztott lélekkel, zilált hajjal.
részlet a költő Európa-sirató című verséből.
A badacsonytomaji konferenciára az Együtt főszerkesztőjeként érkezett, ennek működéséről hosszan beszélt, így én kifaggattam a rangos irodalmi-művészeti-kulturális folyóiratról. Vári Fábián László legfontosabb feladatának és legnagyobb értékének azt tekinti, hogy a szerkesztőség körül összegyűlhettek már a kezdeti években is azok a fiatalok, akik alkotással, verssel vagy szépprózával próbáltak a közönség elé állni.
– Nem azért hoztuk létre a lapot, hogy a már befutott irodalmárainknak megjelenési fórumot teremtsünk. A magyarországi folyóiratok felénk is nyitottak. A felnövekvő nemzedékre gondolva tartottuk fontosnak, hogy írásaikat meg tudjuk jelentetni. Több tanítványom volt a főiskolán, akik már jelentős írókká lettek. Létrehozták a Kovács Vilmos nevét viselő irodalmi társaságukat, engem tiszteletbeli elnöküknek választottak. Rendszeresen összejártak már kezdetben is, megbeszélték egymás írásait, ma azonban már komoly kapcsolatokat építenek más régiók alkotóival, közös rendezvényeken szerepelnek, egyre markánsabban hallatják hangjukat, komoly elismeréseket kapnak.
Könnyebben megyünk el mi, öregek, ha elérkezik az idő, mert látjuk, hogy fiataljaink felkészültek a folytatásra – szögezte le a költő.
Vári Fábián László megkapta idén a Kossuth-díjat. Érdeklődésemre elmondta, hogy mindenki úgy örült Kárpátalján ennek az elismerésének, mintha magáénak érezné, s ez így is van rendjén. – Azt tapasztalom, hogy sokan szeretnek, olvassák a verseimet, és vannak, akik egyenesen ki is mondják, hogy otthon, Kárpátalján verseimből merítenek erőt ahhoz, hogy túléljék ezt az áldatlan helyzetet – mondta a költő.
A beregszászi magyar konzulátuson köszöntést szerveztek számára, ami egyben születésnapi köszöntése is volt, hisz idén lett 70 éves. Kérdésemre, hogy mi áll legközelebb tevékenységei közül a szívéhez, így válaszolt:
– Elsősorban költőnek tartom magam, az a legerősebb oldalam. Prózaíró kényszerből lettem, mert vannak témák, amelyeket versben nem lehet elmondani. A katonaságom viszontagságairól szóló regényem (Tábori posta. Szovjet mundérban Poroszföldön) ilyen téma volt. Ilia Mihály az első fejezetek alapján megállapította, hogy ez a téma – a határon túli magyar fiatalember a megszálló ország hadseregében – teljesen hiányzott a kortárs magyar irodalomból. Második kiadása jelent meg most a Kortárs kiadónál, s a lengyel kiadás ügyében is folynak a tárgyalások – mondta, majd kérésemre legkedvesebb kötetét is megnevezte.
– Mindig a legújabb a legkedvesebb. 2020-ban jelent meg a Magyar Napló kiadónál a Koponyámban gyertya című válogatás, amely száz költemény tartalmaz az 1969–2019 között írt versekből. Jánosi Zoltán, a Rádiusz könyvek sorozatának megálmodója terjedelmes és alapos utószót írt hozzá, amelyben nemcsak a verseket, hanem a költészetemet is alaposan elemezte. Ezt a kötetemet tartom olyan kiadványnak, amely kellő színvonalon reprezentálja eddigi munkásságom nagyobbik részét. Az anyagot öt tematikai ciklusba rendeztem. A szellembeszéd a gondolati versek ciklusa, az Akit bölcsőbe szültek a személyes sors és dráma tépelődéseit egyesíti, a Frivol furulyán a szerelem igéit variálja, a Sikoly és sóhajban a történelem által sokat rángatott szülőföldünk sorsa elevenedik fel, a Palackba zárt üzenetben pedig az egykor keresztény Európáért, az emberiségért, a bizonytalan jövőért aggódó versek sorakoznak.
Ennek a ciklusnak lett záró- és egyben a kötet címadó verse a Koponyámban gyertya, hogy egy villanásra a hamleti kérdésre is koncentrálni tudjunk – zárta gondolatait a költő.
