Két valóságréteg vagy két állapot feszül itt össze: az egyik a tény, hogy az urbanizált világban normálisan létezni férfiként és családfőként egyszerűen lehetetlen. Mert olyan világot építettünk magunk köré, miben lehetetlen győzni, csak apró győzelempótlékokkal élni: megleckéztettem a szabálytalanul közlekedő bunkót, elértem, hogy a főnököm ne engem bízzon meg a legidegölőbb pluszmunkával, kiharcoltam, hogy a gyerekem félóráig ne a tévét bámulja vagy legalább valami értelmes dolgot nézzen. A másik, hogy igenis van elképzelésünk a normális emberi létről, s elképzelésünket a magunk szerény, de állhatatos módján igenis végigvisszük, akkor is, ha folyamatosan átvernek, bepaliznak, megaláznak vagy egyenesen agyonütnek (legalábbis megpróbálják), mint a groteszk vérfürdőbe torkolló lakógyűlésen vagy a szó szerint abba torkolló vérvételen az SZTK-ban. Mert hősünk valójában hihetetlen megpróbáltatások árán is sikert sikerre halmoz: a lakást megveszik, a gyermekek kisállatigényét akváriumi halakkal kielégítik, és – a címadó tárcában – ínszakadva, csonttörve is buzgón fociznak a többi apukával és csemetéikkel. S bár rühell futni, de lefutja mind a 11 kiszabott körét a futópályán A remény köreiben:
„És hogy miért a remény körei címet adtam ennek a szövegnek? Azért, mert mindegyik kör alatt intenzíven reménykedem benne, hogy túl fogom élni. És hogy tényleg soha nem halok meg.”
Aki nevet magán és eléri, hogy olvasói is vele nevessenek magukon, azt meglehet, már csak kevés választja el a valódi, gyógyító bölcsességtől.
Nagy Koppány Zsolt: Apucifoci. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
Borítókép: Nagy Koppány Zsolt író portréja. Fotó: Czimbal Gyula
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!