Ó, szerencsétlen, nagyvárosban tébláboló értelmiségi, ki adót fizetsz, autót vezetsz, gyermeket nevelsz, szülői értekezletre jársz, meg orvoshoz, meg sportolni próbálsz, meg lakást vásárolni, meg ehhez hasonló kihívásokkal küszködsz, és nemritkán alulmaradsz vagy legalábbis győzelmed kétes: vigasztalódj Nagy Koppány Zsolt Apucifoci című tárcagyűjteményével!
Nem titok, hogy érdemes kollégáról beszélünk, akinek tárcáit az úgynevezett hétköznapi életünk megpróbáltatásairól rég olvashatjuk különböző fórumokon álmélkodva és röhögve, hogy igen, ez ilyen, meg velem is így, vagy velem pont nem, de az ismerősöm ismerősével igen, meg hát én is el tudtam volna képzelni…
Nagy Koppány Zsolt, azaz, hogy szakszerűek legyünk, elbeszélői figurája folyamatosan tükröt tart nekünk. Pontosabban ő maga a tükör. Ez önmagában még nem volna különleges, de tessék csak egy picit figyelni: ilyen karakter jelenlegi irodalmunkban – rajta kívül – egyszerűen nincs. Mint amilyen, mondjuk, színházban és mozgóképen volt Kabos Gyula, az ab ovo kispolgár figurája, aki szintén egész lényével tükörré vált.
„Meg is találtam az ideális keretet, főleg nekem tetszett, szerintem pont úgy néztem ki benne, mint Johnny Depp, asszonyom szerint viszont mint egy szerényebb Woody Allen-klón. Ez jó lesz, rikkantottam azért a papucs alól.” Bizony, Woody Allen is eszünkbe juthat párszor rövidlátó hősünk mélységesen esendő és emberi téblábolásától, de olvasunk itt már-már Mr. Beanhez illő jeleneteket is, mint az írói munkától elgyöngült porhüvely rekreációs kísérleteit a konditermek iszonyú kínzóeszközeivel és a találkozást a még rettentőbb, poszthumán törzsvendégekkel vagy a házasélet abszurd „idilljeként” fölskiccelt, közös bútorszerelést:
„»Szét fog esni«, mondom gonoszul, hiszen jól látom, hogy ennek a lapnak tovább kell kanyarodnia a téglalap vonalai mentén, ott van tisztán a leírásban. Mikor szétesik (diadalmas férfikacaj), odalépek, jól megnézem a rajzot, összpontosítok, aztán a deszkahalmot fixírozom, rajz, deszkahalom, összpontosítás, majd kinyilatkoztatom: »Kérem a 24-es lapot, dárling!« Az asszony gúnyos mosolyra húzza száját, és gyilkoskrokodil-kedvességgel így válaszol: »A számozást az előbb szedegetted le, te mű-bútorasztalos… azt mondtad, fölösleges sallang!«”
Két valóságréteg vagy két állapot feszül itt össze: az egyik a tény, hogy az urbanizált világban normálisan létezni férfiként és családfőként egyszerűen lehetetlen. Mert olyan világot építettünk magunk köré, miben lehetetlen győzni, csak apró győzelempótlékokkal élni: megleckéztettem a szabálytalanul közlekedő bunkót, elértem, hogy a főnököm ne engem bízzon meg a legidegölőbb pluszmunkával, kiharcoltam, hogy a gyerekem félóráig ne a tévét bámulja vagy legalább valami értelmes dolgot nézzen. A másik, hogy igenis van elképzelésünk a normális emberi létről, s elképzelésünket a magunk szerény, de állhatatos módján igenis végigvisszük, akkor is, ha folyamatosan átvernek, bepaliznak, megaláznak vagy egyenesen agyonütnek (legalábbis megpróbálják), mint a groteszk vérfürdőbe torkolló lakógyűlésen vagy a szó szerint abba torkolló vérvételen az SZTK-ban. Mert hősünk valójában hihetetlen megpróbáltatások árán is sikert sikerre halmoz: a lakást megveszik, a gyermekek kisállatigényét akváriumi halakkal kielégítik, és – a címadó tárcában – ínszakadva, csonttörve is buzgón fociznak a többi apukával és csemetéikkel. S bár rühell futni, de lefutja mind a 11 kiszabott körét a futópályán A remény köreiben:
„És hogy miért a remény körei címet adtam ennek a szövegnek? Azért, mert mindegyik kör alatt intenzíven reménykedem benne, hogy túl fogom élni. És hogy tényleg soha nem halok meg.”
Aki nevet magán és eléri, hogy olvasói is vele nevessenek magukon, azt meglehet, már csak kevés választja el a valódi, gyógyító bölcsességtől.
Nagy Koppány Zsolt: Apucifoci. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
Borítókép: Nagy Koppány Zsolt író portréja. Fotó: Czimbal Gyula
