A mindenki által tisztelt rimaszombati – 1944-ben családjával Magyarországra menekült – festőművész nagypapával rendelkező rockdobos plasztikusan jeleníti meg a képzőgimi légkörét, ahova járt, az onnan való lógásokat, és még egy Szabadság hídon bekövetkezett villamos általi gázolás döbbenetes és izgalmas pillanatai is beleférnek a könyv elejébe, aminek szemtanúja volt. A nyugati világ szabad levegőjének megjelenése a Konsumtourist üzletében a Belvárosban, az első szerelmi próbálkozások, a rádióval kierősített basszusgitár mind-mind megjelenik a kötetben, amely könnyed, olvasmányos stílusban és jó adag humorral elénk varázsolja a kelet-közép-európai rögvalóságot és a társadalom perifériáján tengődő párton kívüli és már létezésükkel is ellenzékinek tekintett félvilági, szinte rejtői társadalmi elemeket, mint például a legendás Dixi, akire több fejezetet is szán a könyv. (Jelen sorok íróját némi büszkeséggel tölt el, hogy nagymamájának testvére, Kovács Károly színművész is szerepel a könyvben, mint pasaréti lakos, aki a Vitrin nevű, lakóhelyéhez közeli pasaréti kocsmát látogatta mások mellett Gobbi Hildával egyetemben.) A beat és a lázadás szellemiségének betörését a fiatal értelmiség körében Allen Ginsberg Üvöltésével szemlélteti a szerző, no és persze az igazi amerikai farmerekkel, cúgos cipőkkel és nagy gallérú ingekkel.
Innen már csak egy ugrás az iskola alagsorában rendezett bulik sora, majd a fellépés a kőbányai Törekvés Művelődési Házban 1966-ban, még jóval a Kex előtt, igaz, számottevő közönség nélkül. Mindez olyan érdekes családi háttérrel, hogy Kisfaludy András édesapja kutatói ösztöndíjjal kint tartózkodott Amerikában – persze a Belügyminisztérium gondosan ellenőrizte a levelezésüket és a telefonjaikat –, és magával vitte a feleségét is, így a Kex jövendő dobosára az egyik nagypapa vigyázott. Ahogy a szülők hazatérése, úgy a Spencer Davis Group koncertje a Kisstadionban és a Kex megalakulásának viszonylag viszontagságos története – ami a kötetnek majdnem a felénél megy végbe – is szépirodalmi mívességgel, ugyanakkor a kamaszos túlkapásokat sem kihagyva kerül a szemünk elé. Azon, hogy az első próbájuk színtiszta röhögésbe fulladt, nem is csodálkozhatunk Baksa-Soós János jellemét ismerve, de az már tényleg a polgárpukkasztás kategóriája lehetett, amikor az utcán a dobos lába elé vetette az énekes a saját kabátját, hogy ne lépjen a tócsába, és inkább a ruhát tapossa. Kisfaludy András könyvéből kibontakozik a Kex és Baksa-Soós szellemisége, azok a nüanszok, amelyeket csak ők tudtak megcsinálni fellépéseiken, mert a spontaneitás bizony mindennapjaik szerves részévé vált, és már a közönség is várta, hogy az adott este milyen újításokkal rukkolnak elő a fiúk. Igaz, a szerző azt is elárulja, hogy még Baksa is ismételgette önmagát, ami persze nem értékítélet, hanem kicsit a műfajból is következik. A jóformán állandó összetételű rajongótáboruk előtt játszottak ők Chuck Berryt, Rolling Stonest és Elvis Presley-t is szép számmal, az immáron klasszikussá érlelődött Kex-nótákon kívül, mint – a teljesség igénye nélkül – a Család, a Csillagok, ne ragyogjatok! vagy az Elszállt egy hajó a szélben, a Piros madár vagy a Kanapé.
Az úri huncutságokon és a jó adag iróniával megírt bájos történeteken kívül terítékre kerülnek a könyvben a komolyabb, egyébként belügyi jelentésekből vett idézetekkel adatolt történések is, amelyekből kiderül, hogy a zenekar, legfőképpen énekesének kontrollálhatatlan viselkedése miatt, megalakulásától kezdve mindvégig az állambiztonság ifjúságvédelmi osztálya érdeklődésének középpontjában maradt. Kevés csapat mondhatja el ezt a kétes dicsőséget magáról, bár ez leginkább a Kádár-rendszer szégyene, és nem azoké, akik tenni, újítani akartak a magyar könnyűzenei életben, és a Kex ilyen volt. Némely esetben még azt sem tudni, honnan kapta az információt a belügy, hogy mire készülnek, amikor ott még telefon sem volt, ahol ezt megbeszélték. A megfigyelés egyre erőteljesebb lett, mígnem 1971-re a szó kultúrpolitikai értelmében elfogyott körülöttük a levegő, a bandát is kezdték belügyi módszerekkel bomlasztani, meglehetősen jó hatékonysággal. Fennállásuk ideje alatt a balhék sem kerülték el őket, tanulságos történeteket tudhatunk meg róluk, egyfajta kor(kór)rajzként. A könyv végén olvasható döbbenetes, krimibe illő üldözéses végjáték azonban még a legedzettebb idegrendszerűeket is megviselheti, amit híven jelez a könyv Baksa-Soós Jánosra vonatkozó utolsó mondata: „Meg akarták ölni.” Mi már tudjuk, hogy ez sem fizikai, sem szellemi értelemben nem sikerült, amire ékes bizonyíték Kisfaludy András most megjelent könyve.
Kisfaludy András: Elszálltunk egy hajóval a szélben, Magyar Napló Kiadó, 2021.
Borítókép: Kisfaludy András (Wikipédia)
