Pilinszky a huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, akinek a katolicizmus melletti elkötelezettsége és a nagy emberi sorskérdések iránti érzékenysége, s mint örökké kereső és gondolkodó értelmiséginek a filozófiai és lélektani fölkészültsége, valamint irodalmi és nyelvi műveltsége – életműve ismeretében – nem szorul bizonyításra. A száz esztendeje, 1921. november 27-én Budapesten született alkotó szűkszavú, keveset publikáló költő volt, ugyanakkor fegyelmezetten író és a világot értő módon megélő, megörökítő publicista, a katolikus hetilap, az Új Ember munkatársa. Műveinek összegyűjtése és publikálása, továbbá levelezésének és önéletrajzi töredékeinek kiadása már megtörtént az 1981. május 27-i halála óta eltelt négy évtizedben.
Életműve egyik kevéssé ismert, de annál figyelemre méltóbb szeletének tekinthető a gyermekeknek szánt írásainak a köre.
A nap születése címmel, Bálint Endre csodálatos illusztrációival 1974-ben kiadott gyermekkötete formailag verses mesék hat darabból álló gyűjteménye, de természetesen jóval több annál. Nem pusztán egységes és koherens univerzumot – mint minden igényes irodalmi mű – adnak ezek a mesés költemények, de olvashatók világmagyarázatként és beavatási történetként is.
A mitológiai, népmesei, vallási és irodalmi előzmények, előképek és párhuzamok egész hálózatát adó szövegek egyike A naphajú királyleány című. Ez a költemény az elrabolt és az „órjás” (ahogy Pilinszky nevezi az óriást) által fogvatartott hosszú hajú királyleány és szabadítója, a bátor, erős, okos, ravasz és tiszta szívű Áron története. Évezredes orpheuszi szüzsé ez, amelynek a végén a gonosz és a sötét erőkkel, valamint a bánattal és a szomorúsággal szemben győzedelmeskedik a jó és a világos, illetve a derű és a boldogság. S vélhetően – mivel Pilinszky vállaltan katolikus alkotó – a megszabadítás és a megváltás ezen motívuma a keresztény tanítás Jézushoz kapcsolódó rétegeinek a megjelenítéseként is olvasható.
A nap születése című meseköltemény szintén a sötétség és a világosság ősi szimbólumainak az ellentétpárjára épül. Mivel a sötétben semmi sem látható, a kis fényű csillagok közül sokan – ezren – összeállnak a nappá, s az új fényes égitest ünnepi asztalánál ott vannak a természeti erők, a növények, az állatok, s – mintegy királyként és királynőként – az emberpár. Hamarosan azonban előbb egy kis árnyék, majd lassan a teljes sötétség veszi át a terepet, a vendégsereg szétszéled és csak az ember marad.
Mint írja a költő: „Az ifjú emberpár maga maradt / az egyre hatalmasabb éjszakában. // De a fiú nem rettent meg szívében. / Szelíden átölelve kedvesét, / ily szavakat intézett a világhoz: / »Ne féljetek, tengerek és virágok, / ne féljetek állatok és füvek, / az újszülött nap nem hallott, / csak megpihen, hogy holnap újra keljen, / új erővel, megújult ragyogással.«” Senki nem mer azonban elaludni, viszont, amikor mindenki megtapasztalja, hogy ismét följön a nap, megnyugszanak és nagyobb ujjongással fogadják a második napot, mint az elsőt.
Mert akkor már tudhatták mindenek, / hogy azután az éjszaka csak álom, / amit a fénylő valóság követ
– zárja költeményét Pilinszky János, akinek ebben a szövegében is a keresztény tanítás fedezhető föl. Nemcsak a bibliai hatnapos teremtéstörténettel való párhuzama miatt, hanem a Jézus Krisztus első, történeti, már megvalósult (a nap születése) és második, teológiai, a keresztény hívők által remélt (az újabb, örömtelibb nap) eljövetele egyértelmű fölismerhetősége okán is.
Borítókép: Pilinszky János 1969-ben (Fotó: Fortepan/Hunyady József)
