Az alkotáshoz szeretet és odaadás kell

Közel nyolc éve dolgozunk együtt Lacival kisebb-nagyobb projektekben, és a bennünk lévő tűz még azóta sem csökkent. Mindketten szenvedélyesen szeretjük azt, amit csinálunk, legyen az filmezés, regényírás vagy éppen sport. Szabadidőmben történelmi és romantikus regényeket írok, míg Laci versenyszerűen kajakozik és saját gyártású hajót tervez. Amerikában és itthon is indult már világkupán. Amerikában szenior kategóriában elhozta az aranyat. Semmit nem csinálunk fél gőzzel.

Egyszer egy hosszú autóúton megkérdeztem Lacitól, számára mi a jó forgatás: „Rengeteg forgatáson vettem már részt, gigaprodukcióktól kezdve a kis költségvetésű filmeken át. Talán ami nagy tanulság, az az, hogy a világsztárok is ugyan olyan egyszerű emberek, mint mi. Ha normálisan viselkedünk velük, meghálálják. Például az Álljon meg a nászmenet! forgatása alatt egy ebédnél leült velem szembe Julia Roberts. Köszöntem neki, és szó nélkül enni kezdtünk. Végül ő kezdett el velem beszélgetni, és látszott rajta, hogy jólesik neki, hogy hétköznapi emberként viselkedtem vele. De nem csak a különleges emberek tesznek felejthetetlenné egy forgatást. Néha az is nagy boldogság, ha egy nehéz feladatot meg tudok oldani vagy egy kivételesen szép jelenetet sikerül rögzíteni. Minden film egy külön világ, minden forgatás egy újabb kihívás. Számomra az operatőri munka nemcsak képrögzítés, hanem inkább komponálás. Hangulatot, érzéseket, szeretek belecsempészni a képi világba. Ha ez sikerül, akkor az már egy különleges forgatás” – válaszolta, és tovább vezetett. 

Regényíróként és dokumentumfilm-rendezőként számomra nagyon fontos, hogy adni tudjak. Adni szeretetet, tudást, művészi és hétköznapi értékeket. Mindig izgalommal tölt el, ha olyan témára bukkanok, amiben érzem azt a bizonyos pluszt. Mi a titkos jelentése a búzászsák csíkjainak? Mi a szegedi papucs véres legendája? Ki volt az a festőnő, akinek műveit a mai napig keverik egy festőóriáséval? Létezik ilyen hivatás, hogy temetőkutató? Lelkesedésem ilyenkor annyira elsöprő, hogy Lacira is átragad.

Még olyan forgatásunk nem volt, amit kényszerből, csak „munkából” végeztünk volna el,

de ez nem azt jelenti, hogy mindenbe vakon beleugrunk. Olyan dolgokat csinálunk, amiket érdemesnek tarunk arra, hogy bemutassunk.

Németh Laci ezt így fogalmazta meg: „Szeretek az ösztöneimre hagyatkozni. Van, hogy csak elindulok a nagyvilágba és a sorsra bízom magam. Manapság a sok munka miatt ezt ritkán tehetem meg, de egy szabad léleknek tartom magam. Sokáig nem tudtam nemet mondani, de most már könnyű szívvel mondok nemet olyan dolgokra, amelyekben nem akarok részt venni vagy nem érzem bennük jól magam. Persze ez nem azt jelenti, hogy válogatós lennék. Sőt általában minden munkában meglátom a szépet, de egy bizonyos szint alatt már nem engedhetem meg magamnak, hogy az én nevemhez kössék. De erre nagyon ritkán van példa.”

Az alkotópáros munka közben                   Fotó: Kulturális filmek fesztiválja

Az első találkozásunk óta mindketten kissé eltávolodtunk a televíziózástól, és a filmezés irányába mozdultunk, de a tudósítás iránti vágyunkat megtartva, ha megfelelő téma kínálkozik, azonnal lecsapok rá. Minden film más és más, soha nem unatkozik az ember, hiszen mikor már azt gondolnánk, minket nem lehet meglepni, akkor adódik valami, ami rácáfol.

Újra és újra rácsodálkozunk az életre

Szokták mondani, jó pap holtig tanul, szerintem ez hatványozottan igaz a filmesekre. A díjak ösztönöznek, de nem hajszolom őket, inkább csak visszaigazolásnak érzem, hogy jó úton haladok. Nagy megtiszteltetésként éltem meg, mikor 2017 Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Akadémiai Bizottság Médiadíjjal tüntetett ki, vagy azt hogy idén 2021-ben Los Angelesben a Curtis Szabó Ádám-klipet egy rangos filmfesztiválon fődíjjal tüntették ki. A filmes csapat (Jimy film), amellyel a televíziózás után elkezdtem együtt dolgozni, szinte már egy kis családdá forrt össze. Idén lehet azt mondani, hogy beérett a kitartó munkánk gyümölcse, hiszen A taxis című film a magyar filmhéten a közönségdíjat zsebelte be, ami szerintem a legértékesebb elismerés. Mindemellett sokat jelent számomra, hogy regényíróként is megálljam a helyem. Mind az öt regényem szerepelt már eladási toplistán, amit szintén közönségdíjként éltem meg. Nem titkoltan az a hosszú távú célom, hogy történelmi regényeimből filmsorozat szülessen. A Kék Macska és a Szeráj című könyvem a századfordulós Magyarország boldog békeidős korszakát mutatja be, ami egykor élt személyeket (Krúdy Gyula, gróf Vay Sándor Sarolta, Somossy Károly) és botrányokat vonultat fel. Izgalmasnak találom azt a korszakot, és szerintem a nézők is szívesen bepillantanának az akkor virágzó lokálélet kulisszái mögé. 

A mesemondó énemen túl, van egy két lábbal a földön álló oldalam is. A magyar értékek és értékmegőrzés elkötelezett híve vagyok.

Engedem a filmeknek, hogy mélyen hatással legyenek rám.

Azt vettem észre, hogy vannak olyan témák, emberek, akik jó példájukkal az én szemléletmódomat is megváltoztatták. Ez nemcsak saját készítésű filmjeinkre vonatkozik, hanem a kollégák által készített alkotásokra is.

A Kulturális filmek fesztiválját ezért is tartom nagyon különlegesnek. Külhoni kollégákkal és történetekkel van módunk találkozni, ami nagyon mélyen tudja érinteni a lelkemet. Amikor testközelből szembesültem azzal a ténnyel, hogy az erdélyi, felvidéki vagy délvidéki magyarok számára az anyanyelvünk mekkora kincs, amiért „harcolni” is képesek, és a magyar kultúrát becsben tartják, számomra is felértékelődött az, amit eddig természetesnek hittem.

Egy-egy rövidfilmben bemutatott sors vagy riport olyan kordokumentuma az európai kultúrában elfoglalt helyünknek, amit nem lehet a feledés homályába veszejteni.

Több éve készítünk Lacival versenyfilmeket a Kulturális filmek fesztiváljára, és minden évben nagy izgalommal várjuk a vetítéseket, a filmek kiértékeléseit és az eredményhirdetést. Nyertünk már több ízben különdíjat, 2018-ban 3. helyezettek lettünk a Szegedi papucs című riportfilmünkkel, de tavaly értük el a legfényesebb eredményt, hiszen akkor a Mári, a nagy festő árnyékában című filmünkkel másodikok lettünk. A Magyar Művészeti Akadémia film- és fotóművészeti tagozata által felajánlott, 2. helyért 400 ezer forintot kaptunk.  

Mári, a nagy festő árnyékában

Minden közösen készített film közel áll a szívemhez, de mind közül talán a Máriról szóló áll a legközelebb hozzám. Mindig is foglalkoztatott a nők szerepe és elismertsége a művészetben. Fontos számomra ez a téma. Egy olyan tehetséges festőnőt mutattunk be, aki titokban tanult meg festeni és a paraszti festészet egyik nagy alakjává vált. Kovács Mári 1904-ben, húszévesen szegődött el Tornyai János alföldi festőóriás mellé cselédnek. A lánynál tizennégy évvel idősebb festő abban az évben már több mint egy tucat cselédet elzavart a háztól, de benne megtalált valamit. Valamit, ami tizennégy éven keresztül egymás mellett tartotta őket (élettársi kapcsolatban). Tornyai 1911 tavaszán fedezte fel véletlenül, hogy Mári titokban fest. Korábban jött haza a kávéházból, mint ahogy azt a napirendje diktálta, és Márit ott találta a festőállvány előtt, miközben valamit pingált. Tornyai először azt hitte, az ő képeit festi át, mire Mári csendesen megjegyezte, ezek bizony az ő saját képei. Az elhasznált ecsetekkel és maradék festékekkel dolgozott. Tornyai megkérdezte, hogy van-e még több, mire Mári előhúzta a szekrény háta mögül és a különböző rejtekhelyekről a korábban készült munkáit. Tornyai annyira lelkes lett a festményei láttán, hogy biztatta: „Nyugodtan fessél tovább.” Később a festő megvásárolta tőle közel 600 képet. Mári képei oly mértékben hasonlítottak Tornyaiéra, vagy Tornyaié a Máriéra, hogy mikor a festő hagyatékát leltározták, a festőnő képeit is a nagy festő neve alá jegyezték. A mai napig vannak olyan festmények, amelyekről csak szakértő tudja megállapítani, melyikük munkája. Kovács Mári 96 éves koráig, 1977-ben bekövetkezett haláláig festett. Mélyszegénységben élte meg idős napjait.

Az ő utolsó interjúja volt az, ami sok mindent világossá tett számomra. 

Szeretet kell és odaadás.

Ez az egyszerű törvény határokon, átívelő igazság, és az élet minden területére igaz. Ezért is fontos, amit megmutathatunk évről évre egymásnak a Kulturális filmek fesztiválján, hiszen arra lettem figyelmes, hogy ezen a megméretésen mindenki ezt az alapelvet követi. 

Az enyészet dokumentálása

Az idei versenyfilmünket is hasonlóan különleges személyről készítettük, egy szenvedélyes zsidó temetőkutató nőről, akinek élete fő célja a múlt megőrzése. Ábrahám Vera temetőkutató is sok inspirációt adott ahhoz, hogy kitartóan dolgozzunk tovább, ápoljuk a múltat és rögzítsük a jelent. Vera több évtizede dokumentálja az enyészetnek indult, elhagyatott zsidó temetőket, hogy ne tűnjenek el nyom nélkül. Elismert szimbólumkutató, aki a terepen töltötte fél életét. Biciklivel, gyalog, stoppal járta be Somogy megye temetőit és fedezett fel újra rég feledésbe merült sorsokat, szimbólumokat, emlékműveket. Olyan lelkesedéssel és szeretettel vezetett körbe minket a szegedi zsidó temetőben, hogy meg sem fordult a fejünkben a téma morbiditása. Egyszerűen vitt Vera lendülete, jó értelemben vett fanatizmusa és a téma iránti szeretete. Az anyag vágásánál szó szerint fájt a szívem, hiszen mindent meg szerettem volna mutatni a nézőnek, ami öt percben szinte lehetetlen. Kimaradtak a filmből olyan momentumok, mint a kopott sírok szimbólumaink előhívására kifejlesztett kréta módszer, amit Vera saját maga fejlesztett ki, vagy a szegedi temető különleges föld alatti katakombája és a szintén Vera által kifejlesztett módszer, hogy miként lehet eldőlt, föld alá temetett fejfákat kikutatni. Vera ezenfelül a szegedi zsidó könyvtár és archívum alapítója és vezetője, aki kifogyhatatlan energiával veti bele magát újabbnál újabb feladatokba. Megdöbbentem, amikor közölte: „Edina, én nem születtem zsidónak, egyszerűen csak úgy éreztem, nekem ezt kell csinálnom!” Könyvtárosként, archívumvezetőként, temetőkutatóként megannyi elismerésben részesült, de számára az a legnagyobb öröm, ha segíthet másokon. Önzetlenül önti magából a tudást, segít családfát kutatni, enyészetnek indult kegytárgyakat ment meg a pusztulástól, zsinagógát takarít, és ad és ad, amit csak tud. Példaértékű ember. Sokat tanultam tőle. Ilyenkor

átjár a hála, hogy módunkban áll ilyen embereket bemutatni.

Évről évre ezen munkálkodunk és minden találkozón, fesztiválon megmerítkezünk a határon túli kollégák értékmegőrző munkáiban. 

Borítókép: Borbás Edina író, forgatókönyvíró-rendező és Németh László operatőr (Kulturális filmek fesztiválja)