időjárás -3°C Natália 2023. december 9.
logo
Filmbemutató a mozivásznon – Julia Ducournau: Titán

Mozikban a hányós propagandafilm

Csejk Miklós
2021.11.11. 06:11 2021.11.14. 13:10
Mozikban a hányós propagandafilm

Vannak olyan alkotások, amelyek teljesen feleslegesen készülnek el. Létezésük inkább káros, mint hasznos, fényt és lángot nem teremtenek, az embert már akkor rossz érzés tölti el, ha csak eszébe jut a címük. Julia Ducournau cannes-i filmfesztivál fődíjával jutalmazott műve, a Titán ilyen alkotás. Szörnyen kínos.

Kevés az olyan alkalom, amikor úgy ír a filmkritikus egy filmről, hogy temérdek jelenetet nem látott, ugyanis nem nézett oda. Arról már nem is beszélve, hogy azok voltak a legjobb jelenetek, amikor nem mutatták, mi történik, mert ha igen, az ember felvette a küzdelmet a saját testével, vagyis megpróbálta nem elhányni magát. A filmkritikusnak a meggyőződése, hogy a testhorror (így határozták meg a film műfaját) kifejezés mögött valójában ez van: a néző a saját testi megnyilvánulásaival küzd a film nézése közben. (Ismeretes, hogy a film cannes-i vetítésén sokan hánytak a moziban és rosszul lettek, kezelésre szorultak.) Julia Ducournau Titánja szörnyen gusztustalan alkotás. És ezzel minden fontosat el is mondtunk róla. A filmkritikus úgy érzi, nincs mit ragozni ezen. Kicsit sem izgalmasak a beállítások, jellegtelen a kameramozgás, laposak a párbeszédek, a színészek is úgy játszanak, mintha közben a fogukat húznák, persze érzéstelenítés nélkül. A történet pedig szintén lapos. Arról van ugyanis szó, hogy egy pszichopata gyilkos nő milyen jól érzi magát, amikor egy férfi bőrébe bújik. Több mint egy órán keresztül taglalja a film, milyen jó az egy nőnek (főleg, ha pszichopata), ha várandós hasát és csodálatos melleit lekötözi és férfiként éldegél. Míg nőként valaki emberek brutális módon való legyilkolásában leli örömét, addig férfiként végre rátalál a feltétel nélküli szeretetre. Nincs ezen mit csodálkozni: nemi identitási zavarban szenvedő világunk remek propagandafilmje ez a mozi. És tényleg így van: az ember miután megnézi, olyan sokkot kap, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány. Vagy olyan lány, aki fiú.

Felmerül a kérdés, hogy egy olyan alkotás, amely leginkább a szemétdombra való, miért nyerhet meg egy régen még jóravaló filmeket díjazó fesztivált.

Azért, mert Nyugat-Európában elment az emberek egy részének a józan esze. Azért, mert már az sem érdekes, ha egy film értéktelen; ha a nemi identitás megváltoztatásáról szól, akkor nyernie kell. Nem számít már a filmek esztétikai értéke, nem számít már semmi sem, csak az, hogy menjen át az üzenet, és főleg a fiataloknak. Bele is raktak jó sok meztelenkedést, mert az ilyen beteg gondolkodású művészek a meztelenkedések és a brutális erőszak ábrázolása révén kívánnak utat találni a fiatalokhoz. A Cannes-ban fődíjat kapott film fő mondanivalója az, hogy nincsenek már férfiak és nők, nincs is szükség nemekre. Arról már nem is beszélve, hogy a film alkotói képtelenek szembenézni saját történetük mondanivalójának következményeivel. Azzal, hogy ha sokat szajkózzák, hogy a szex és az erőszak az egyetlen járható útja egy fiatalnak, akkor az nemhogy nem fog úgy élni, ahogy azt az alkotók sugallják, hanem éppen ellenkezőleg. Olyan mértékig meg fogja utálni a szexualitást lejárató, az emberi értékeket degradáló alkotásokat és alkotókat, hogy azok éhen fognak halni. Mert, hála Istennek, szinte üres mozikban megy már most is a Titán hazánkban. A fiatalok nem vevők ilyen mértékű emberi mocsokra, brutalitásra. Nem akarják látni, ahogy abortuszt próbál magán végrehajtani egy megbomlott elméjű lány, és senkit nem érdekel, hogyan drogozik nap mint nap egy idős férfi, a hatvanas évek hősi generációjának unatkozó tagja. Szerencsére senkit nem érdekel, hogyan degradálja le egy francia rendezőnő a testi szerelmet odáig, hogy már férfi se kell hozzá. Itt a nők egymás közötti szerelme sem működőképes, mert az se képes másról szólni, csak az erőszakról. Itt arról van szó, hogy az elmeháborodott főszereplő autókkal szeretkezik. Teherbe is esik az egyiktől. A nézők pedig azért imádkoznak, hogy legyen végre vége ennek az agyondíjazott pokoli alkotásnak. Mert az sem biztos, hogy bocsánatos bűn, ha megnézi az ember az ilyet, de azt már végig se merjük gondolni, mi lesz a rendezőnő sorsa.

Borítókép: Jelenet a Titán című filmből (Mozinet)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.