Vécsy Attila fotóművész neve hallatán talán azért nem ugrik be azonnal néhány híres munkája, mert az alkotó az utóbbi évtizedben távol tartotta magát a galériáktól. Beszélgetésünkben természetesen arról is szót ejtettünk, miért nem állított ki régóta a hetvenes–nyolcvanas évek sztárfotográfusa, aki fényképeibe belerajzolt, belefestett, beleragasztott képzőművészeti munkáival vált nevezetessé, no meg érintettük a digitalizáció okozta alapvető változásokat.
A Foton Galériában kiállított művei meglehetősen talányos, absztrakt munkák. Nem is látszanak fényképeknek.
A tárlat címe: Pixel-világ annyiban segít, hogy vélhetően valamiféle képek pixeleiből állnak össze (művésznevén) Vécsy Attila munkái. De mégis, mit ábrázolnak e képek?
– Parabolaantennás tévénknél megesik, hogy az antenna és a vevő közt hiba történik, például az időjárás miatt, s olyankor szétesik a kép. Hol kevésbé, hol pixelekre. Néha akár fél órán keresztül is tart a jelenség. Eddig négy ízben fordult elő az elmúlt három évben, hogy le tudtam fényképezni – válaszolta az alkotó, majd elárulta, hogy a körülbelül ötszáz elkészült felvételből mindösszesen negyven-ötven tekinthető műalkotásnak.
Most pedig kanyarodjunk vissza az első sikerek korszakára, amelyről szólva Vécsy Attila leszögezte:
– Nem voltam támogatója a szocializmusnak, az akkori rendszernek. Mintegy szigeten dolgozhattam a demokratikus átalakulás előtt Martonvásáron.
Ahol munkahelye a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézete volt. Azt hiszem, mindannyiunkban felmerül a kérdés: mit csinálhatott ott egy fényképész?
– A fényképek a kutatásokat reprezentálták, sőt nemegyszer a fotók szolgáltak az eredmény bizonyítékául – magyarázta a fotográfus, aki 1974-től nyugdíjba vonulásáig 50-60 ezer felvételt készített, amelyek negatívjait mind a mai napig őrzi az intézet archívuma. Kukoricacsövek, gabonaszemek, mikroszkópos felvételek, riportsorozatok egyaránt megtalálhatók a közel négy évtized alatt készült képei közt.
– A fényképezés teljes szegmensében kellett dolgoznom – mondta a „szigetről”, ahol napi munkája mellett igyekezett művészi síkon megfogalmazni gondolatait.
– Kívül is álltam és benne is voltam a korszak fotográfiai életében. Akadt mondandóm bőven, a rendszer problémáit pedig önmagamon keresztül tudtam a legjobban megmutatni – elevenítette fel a múltat a művész.
Így készültek rendszerkritikus munkái a nyolcvanas években, amelyek több helyütt, például a legendás Fiatal Művészek Klubjában kerültek falra, azonban mindenféle szakkritikai visszhang nélkül maradtak.
S hogy miképpen születtek a művei, amelyek kiléptek a fényképezés hagyományos keretei közül, arról így vallott az alkotó:
Sohasem éreztem a fotográfiát önmagában elégnek arra, hogy elmondjam mindazt, amit szeretnék. 1989 után mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól a rendszerkritikai művek tekintetében. Persze végtelenül örültem az átalakulásnak, ezért nem is akartam kritizálni a demokráciát.
Természetesen fotózott rendületlenül, sok-sok képet készített, ám nem találta érdemesnek bemutatni a nagyközönség számára.
– Bő egy évtizede, az utolsó kiállításon, a Kecskeméti Fotográfiai Múzeumban is a nyolcvanas évek fotóit akasztottam falra New Wave Atika címen – vallotta be Vécsy Attila.
– Véletlen-e, hogy az utóbbi egy évtized átmeneti visszavonulása egybeesett a digitalizációval? – érdeklődtem.
– Egyáltalán nem véletlen. Megvettem minden szükséges eszközt a Wacom digitalizálótáblától a különböző szoftverekig. Az eredmény azonban meg sem közelítette az analóg munkáimét. Az analóg fényképet képtelenség átalakítani digitálissá, mert a finom átmenetek egészen másmilyenek lesznek, mint a papírképen. Most érett be annyira a dolog, hogy úgy döntöttem, megmutatom, hová jutottam 11 esztendő alatt – így az alkotó, aki 2010 környékén találta meg helyét a „pixelvilágban”. – A mostani képekkel kapcsolatban sokan megkérdezték: mi ez, csak nem új kísérleti korszak? De az, mert a fotóművésznek, mint minden művésznek, olyat kell tudni létrehoznia, amire nem mindenki képes. Sőt amire senki más nem képes.
Borítókép: Vécsy Attila a Foton Galériában. Fotó: Kurucz Árpád
