időjárás 29°C Klára 2022. augusztus 12.
logo
Megmaradás – Takács Győző iparművész szerint napjainkban minden korábbinál szükségesebb a nemzeti értékek ápolása

A tűznek égnie kell!

Gurzó K. Enikő
2021.12.12. 07:59
A tűznek égnie kell!

Össztűzbe került Badár Balázs kétméteres koronás vázája Mezőtúron. A térplasztikát a világhírű alkotó születése 165. évfordulóján avatták fel szülővárosa központjában, ráirányítva a figyelmet arra, hogy a fazekasság élő hagyomány a településen. A köztéri kompozíció készítője, Takács Győző keramikus szerint a mezőtúriak olyan kincs őrzői, amit nem szabad veszni hagyni.

Pupujka – ahogyan a helyi lakosság nevezi Mezőtúr legújabb köztéri díszét, a két méter magas koronás vázát – szépen csillog a volt főiskola előtti téren, ahol nemrég heves támadások kereszttüzébe került. 

Sokak nemtetszését azok az újsághírek váltották ki, amelyek szerint az egykori mezőtúri fazekas, Badár Balázs stílusa ízléstelen, ellentmond a korszellemnek. Véleményüket az sem befolyásolta, hogy 1900-ban a mester Aranydíjat kapott munkájáért a párizsi világkiállításon.

– A pupujka három részből készült, az előállításához szükséges technológiát a nulláról kellett felépíteni. Először megterveztem, utána lézerrel kivágattam a profilkést. Második lépésben megcsináltuk a két félformát gipszből. Ezeket összeraktuk, majd az így kapott vázba beledöngöltem a masszát. Négy és fél mázsa gipszet kevertem ki – magyarázza fiatalosan a térplasztika 83 éves alkotója, Takács Győző iparművész, akivel a pupujkánál találkozunk. Innen térünk be a keramikus műhelyébe, hogy megnézzük, hol készült a mű, amit Badár Balázs születése 165. évfordulóján avattak fel az ország fazekasközpontjában Draskovics Dénes műgyűjtő kezdeményezésére.

Mivel a díszes váza nemcsak az emberi rosszindulatnak, hanem a természeti viszontagságoknak is ki van téve, biztonsági példányok is készültek. Megtudom, hogy amit a műteremben látok, 254-es, finomabb anyag, ami 0,02-es milliméter szemcsenagyságot jelent. Ami kint van a köztéren, Zsolnay-féle anyagból készült, 0,2-esből, tehát tíz százalékkal nagyobb a szemcsenagysága, így nagyobb a plaszticitása is, jobban bírja a terhelést. Ezektől a számoktól jutunk el beszélgetésünkben a tixotrópiához, ami azt mutatja, mennyi idő alatt veszi fel az anyag a vizet, és mennyi idő alatt engedi azt ki magából.

– A 254-es nagyon nem szereti felvenni a vizet, küszködik, nagyon óvatosan kell bánni vele, ha nedvesíteni akarjuk. A másik viszont azt mondja, hm, hol vagy, adjál még! Elnézést a huncutságért, az anyag beszél vissza! 

– folytatja Takács Győző, és kivesz négy új csészét a kemencéből, ahogyan ő nevezi, a gladiátorból. Mintha csak akkor égette volna ki ezeket részemre, hogy legyen miből választanom. Ezekből isszuk a kávét.

Megtudom, hogy a köztéri váza első példányát összetörte, mivelhogy elégedetlen volt vele.

– Hát sírtam. Simogattam a maradványokat, mint egy gyerek. Akik jelen voltak, nézték, hogy ez bolond? Mondtam nekik, nem vagyok az, csak szeretem az anyagot. Valamit nem csináltam jól, és ő visszajelzett. Ott rontottam el, ahol a két formát összeillesztettem. Tudtam, hogy nem úgy kell berakni, ahogyan mondták a szilikátmérnökök: „Győző, a pohár lefele legyen, a kúp felfelé!” – meséli nagy beleéléssel, kézjátékkal alátámasztva a mondanivalót.

Pedig a művész nem most először csinált ilyen nagy méretű tárgyat, és kihívások is voltak eddig mindenütt. Mégis más volt ez, mint a többi, szíve-lelke benne volt.

– Miután az öklömmel összetörtem a vázát, kérdezi tőlem Dénes, most mi lesz? Mondom neki, megcsinálom! És megcsináltam! – fogalmaz az alkotó. 

Úgy véli, a Badár-váza a fő művei közé tartozhat, hiszen megszenvedett érte. Sosem a sikerekért hajtott, hanem hogy a feladatot megoldja.

Megjegyzi, ez egy korongos munka. Öntőformával is meg lehetett volna csinálni, de legkevesebb 16 millióba került volna. Ismeri az eljárást, mivel a hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyárban nemcsak kerámiával foglalkozott. Hét évig művészeti vezetője volt a vállalatnak. Nem önzőségből fejti ki mindezt, de mit csináljon, ha nem nőnek utána a többiek? – szegezi nekem a kérdést, amire válaszol is tüstént: kényszerből nem lehet ilyesmit megvalósítani.

Az 1300 Celsius-fokig hevíthető, több mint egy köbméter kocsis kemencét saját pénzéből készíttette el. További 13 millió forintot azért ajánlott fel a városnak, hogy létrejöhessen a Kerámiastúdió szakmai társaság. Az országban három művésztelepet alapított. Egyet a Maros menti Makón, a grafikait Békéscsabán, a harmadikat Mezőtúron. A negyedik is megvolt Mezőhegyesen. Most meg – öregségére – támadásokat kell kivédenie.

A műterem egyik falánál, a mosdó mellett polcos szekrény áll, a tetején büsztök és kisebb szobrok sorakoznak. Rákérdezek az eredetükre.

– Ő Veress Miklós bácsi, nagyon szerettem. Ő is az iparművészeti főiskolán végzett, porcelános volt a hollóházi és a budapesti gyárban. Gyakran hazajött Mezőtúrra, de én is jártam hozzá Pestre, vittem neki agyagot. Két kiállítását nyitottam meg a múzeumban, ezt a fejet kaptam cserébe tőle. Nagyon szép, archaikus tárgyakat készített, számos történelmi nagyságot mintázott meg. Sírtam, amikor megtudtam, hogy meghalt – idézi fel emlékeit a művész.

A következő kisplasztika a kalocsai altemplom egyik oszlopfőfejének másolata, Szent István királyt ábrázolja. Ezt a híres kolozsvári testvérek Szent László hermája követi. A számozott, sérült hasonmás Fekete Jánostól, a vásárhelyi majolikagyár egyik tervezőjétől került Takács Győzőhöz, aki úgy örült neki, mint egy gyermekáldásnak. Az utolsó dísztárgy a csíkszeredai kékfestő Takács-műhelyből származik, családi örökség. Merthogy a dédnagyapa csíki székely volt, és faszobrász. Az édesapa már a mai Magyarország területén dolgozott közgazdászként, a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítójaként tevékenykedett. Viharos időket éltek át, a sport és a család jelentette számukra a védőpajzsot.

Takács Győzőt az a szerencse érte, hogy az ország egyik legjobb iskolájába, az Ybl Miklós építőipari gimnáziumba járhatott. Tisztán emlékszik nagy formátumú tanárai neveire, tőlük tanulta meg a keramikusszakma alapjait, az anyagszeretetet és a szerkezetiséget. Ebben az iskolában végzett 1957-ben, majd barátaival együtt részt vett a forradalomban. Kalasnyikovot adtak a kezükbe, de ők azt mondták, nem akarnak lőni. Küldetést vállaltak, megszervezték a kismamák, az idősek élelmezését, szállították nekik, amire szükségük volt. A leérettségizett 13 osztálytárs közül mindössze hárman maradtak az országban.

– Mint amikor a pitypangot elviszi a szél, nem tudjuk, ki merre került. A XI. kerületi rendőrkapitányságra hónapokon át minden szombaton be kellett járnunk. Ránk akarták bizonyítani, hogy ellenforradalmárok voltunk

 – emlékezik a művész.

Első mestere Barcsay Jenő volt, előképzőre járt hozzá, utána is többször találkoztak. Miután elvégezte a budapesti főiskolát és a szegedi tanárképzőt, választhatott, hová kíván menni: Mezőtúrra, Pécsre, a Zsolnayba vagy Hódmezővásárhelyre. Mivel „szakadt” alföldi, Makó mellett döntött. Itt gimnazistákat tanított és megszervezte a művésztelepet, ahová meghívta Nagy Attila és Somogyvári Rudolf színművészt. Szellemi műhelyt akartak létrehozni. A Maros menti várostól tizenhárom év után köszönt el, miután meghívták Hódmezővásárhelyre, a porcelángyárba.

Innen, Vásárhelyről kezdett átjárni Mezőtúrra, ahol a helyi szövetkezet keretében oktatott festést, díszítést és különféle technikákat a fazekasoknak. Akkoriban leszállóágban volt a népi kerámiaipar, majdhogynem felszámolták a népművészeti, háziipari szövetkezeti boltokat, ők pedig tenni akartak ellene. Nem sikerült, hiszen a majolikagyárat is bezárták.

Takács Győző ekkor került Svájc legrégibb kandallógyárába, Bázel mellé, ahol kályhákat is terveznie kellett.

Miközben megnézzük a Svájcban készült tervrajzokat, szóba hozzuk a galériát, amit szintén magánkezdeményezésként nyit meg Mezőtúr főterén a művész. Barátai segítik ebben, akik nagyon sokfélék: mérnökök, írók, színészek, keramikusok. Ez lesz a Kárpát-medencei magyarság összművészeti kiállítóhelye, hiszen – mint mondja – a nemzeti értékek ápolása sosem kapott még akkora hangsúlyt, és sosem volt még annyira szükségszerű, mint napjainkban. Akik arra panaszkodnak, hogy a vidéknek, köztük Mezőtúrnak nem jut elég támogatás, azt szokta ajánlani, nyújtsanak be értelmes pályázatokat, és akkor lesz fejlesztés, lesz támogatás.

Az előremutató gondolatoknál maradva hozza fel példának, hogy a Magyar Golgota című alkotását, amelyen a magyar történelem nyolc legfontosabb pozitív eseményét jeleníti meg zománcképeken. A kompozíció egyik oldalát a liturgia képi ábrázolásmódja tölti ki, a másikat az ennek megfelelő történelmi adaptáció. A kompozíciót a történelmi Magyarország középpontjában szeretné felállítani, Attila király hajdani szálláshelyén.

– Amire felesküdtünk, ahhoz kell tartanunk magunkat. Egyenes fővel kell haladnunk, a tűznek pedig égnie kell bennünk

 – fogalmaz a fáradhatatlan, folyton aktív iparművész. Törekvéseiben méltó partnerre talál a Túri Fazekas Múzeum igazgatójában, Pusztai Zsoltban, aki szintén sokat tesz azért, hogy a mezőtúri hagyományok megmaradjanak. Annak tudatosításáért és népszerűsítéséért, hogy nincs még egy olyan vidéki település az országban, ahol tizennégy hivatásos fazekas működik. Többségük a saját manufaktúrájában, ám a megélhetésért sajnos olyan munkákat is elvállalva, amelyek nem éppen a hagyományépítést szolgálják.

– Egy közösségformáló múzeumi rendezvényen jelentették be, hogy én készíthetem el Badár Balázs vázáját. Felálltam, hogy megköszönjem a megelőlegezett bizalmat, és megkérdeztem, ki szeretne részt vállalni a munkában. Trencsényi Tibor kolléga odajött, megölelt és gratulált. Ennél nagyobb ösztönzőerőt nem kaphattam volna – összegez Takács Győző iparművész.

A világ legnagyobb Badár Balázs-gyűjteménye

Badár Balázsnak 26 koronás vázája van, ám az, amelyikről a mezőtúri köztéren elhelyezett amforát mintázták, és amelyért az alkotó 1900-ban Aranydíjat kapott a párizsi világkiállításon, Draskovics Dénes ezerötszáz darabos gyűjteményének a darabja. Mezőtúr korábbi polgármestere ötven éve kezdett gyűjtésbe, miután véletlenül felrúgta felesége családi örökségét, a koronás Badár-vázát, és az darabokra tört. Azóta járja a történelmi Magyarországot, hogy felkutassa Badár mester szétszóródott alkotásait. Amikor felbukkan egy-egy Badár-kerámia, a régiségkereskedők tudják, hogy Draskovics Dénest kell elsőként értesíteniük. A köztéri váza felállítását is ő kezdeményezte, sőt kifizette a költségek kétharmadát. Gyűjtőszenvedélye a hamisítványokra is kiterjed. Ezeket az különbözteti meg az eredetiektől, hogy más a súlyuk, és nincs bennük jelzés. Állandó kiállításában, amit az ipartestület egykori székházában együtt nézünk meg, a Badárral rokon műveket alkotó Bozsik Kálmán munkái közül is nagyon sok megtalálható, sőt a hódmezővásárhelyi szecesszió termékei is, amit számos régi néprajzi tárgy egészít ki. Úgy véli, Mezőtúr a királyi kerámiák városa, hiszen Sisi tulajdonába is kerültek innen fazekasmunkák, ennek ellenére nagyon kevesen tudnak erről a kincsesbányáról.

Borítókép: Takács Győző (Fotó: Havran Zoltán)

 

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.